Ezeken természetesen a versfordításaimat értem, pályám útra indító produkcióit, ezekbe kapaszkodtam meg, ezek dobtak fel, ezt mint külön szakmát szép kerekké csiszoltam magamban s körülöttem.
Persze rá kellett jönnöm, hogy ezek nem olyan munkák, mint a prózafordítások vagy
netán az önálló írások… Verset azért lehet fordítani, mert úgy hívjuk, általában úgy nevezik,
csak épp a fordítás nem referál az eredetire, jó esetben nagyon hasonlít hozzá, olykor
megdöbbentően fölkelti azt az élményt, mely az eredetinél elfogott.
És mégis más!... A magyarban gazdag a –más képző használata: van
képmás, arcmás,
alakmás, hasonmás, névmás... Az, szinte ugyanaz, és valahol, valamely részlet-minőségben
mégis más.
És akkor még nem szóltam a végzetes paradoxonról, az eredeti és a magyar vers tartalmának, formájának és hangzásának végzetes divergálásáról, amely ki tudja, milyen szuggesztiók révén hajlandó prezentálni a kétszer is élővé komponált verset… melyet közben költője, tudós megfigyelők szerint, még a rímkényszer zubbonyába is öltöztetett – Ne is menjünk most messzebbre versfordítói géniuszunktól, Kosztolányi Dezsőtől, aki a szavak elütő-ellentétes hangzásának abszurdumát emeli ki. Verset fordítani szerinte lehetetlen, hiszen az emóciót közlő francia szó, a désire nem egyebet jelent magyarul, mint vágy, és nem azt, hogy vezér vagy vezír, és hogy ilyenkor mi a teendő, illetve méltóztass belebolondulni ennek feloldozásába.
1958 és mondjuk 2008 között megjelentettem úgy
2.000 verset, összesen
50 egynéhány ezer sornyi verssor-terjedelemben, több
nyelvből elejtett vadászzsákmányként, ebben a fejezetben szeretném közzétenni legjobb,
legkedvesebb versmásaimat.
De most a jó entré és a hangulat fölkeltése
kedvéért felvillantok egy Kosztolányi-hitű verset, az akusztikai fordítás kidomborításával (később nem folytatom):
Goethe: Wanderers Nachtlied Über allen Gipfeln |
Vándor éjjelivel Ült-e balti liftben, |
Mottó: |
Az élet: csata a trollal, Henrik Ibsen |
|
|
|
|
|
[további versek: feltöltés alatt] |
|
|