Élt egy vaksi öregember a Napos-völgy Napos-völgyben, Þórarinnak hívták. Fiatal éveiben híres viking volt, és még vénségére se szelídült meg. Volt neki egy fia, Þorsteinn nevezetű, termetes, erős férfi, megfontolt természetű. Ott dolgozott az apja tanyáján, de olyan szorgosan, hogy három ember munkája nem ért fel az övével. Þórarinn inkább szegény volt, mint gazdag...
Mikoron Temüdzsin, a nomádok fejedelme már kelettől-nyugatig, Kínától a gót törzsek gyepűjéig tűzzel-vassal maga alá gyűrte a fél világot, és Nagy Sándor nyomdokain haladva épp az Indus folyó mellett verette fel sátrait, azt fontolgatva, melyik út volna legalkalmasabb átkelni a Himalája hegyein Tibetbe, hogy még Buddha birodalmát is leigázza...
(Kicsoda?) Emlékszik még rá valaki? Nem az 1955-ös irodalmi Nobel-díjára, ami mégis inkább csak társasági téma, hanem arra, hogy 1955-1965 között, öt regényének magyar fordításával írónak számított Magyarországon is. Titka a prózatörténeté és Izlandé. Az előbbit ismerni véljük, az utóbbit még véletlenül sem. Izland ugyanis nemcsak az a kultúra...
Próbáljuk ki, megoldható-e, hogy egy hosszabb beszélgetés során Isten nevét hiába ne vegyük? Ahogyan azt még gyerek- és kamaszkori vallásos koromban tanultam. Melyek azok a körülmények, amelyek arra ösztönöznek, hogy valamit mondani akarnék ebben a tárgyban? – Talán aggastyán korom. – Talán az, hogy öcsém 20 éven át szerzetes volt, a feleségemnek meg teológiai végzettsége van...
Anyámék öreg bibliájának testamentumközi bejegyzéseiből kitetszik, hogy legalább 1740, vagyis nyolc-tíz nemzedék óta felmenőim polgárként tartották fenn magukat. Kovács-, bognár- és asztalosmesterek, de már 1850 óta tanítók. Ötödik generációs pedagógus voltom dacára, 25 évi egyetemi oktatómunkám közben, percenként felvillanyozott, mikor „tanár úrnak” szólítottak...
Júliusban Reykjavíkban / vikingül beszélnénk vígan, / de mert sosincs éjszaka, / eláll az ember szava, / s vagy megbölcsül, vagy meghibban...