Bernáth István honlapja

Pálcaverte Þorsteinn története

(Þorsteinns þáttur stangarhöggs)

Élt egy vaksi öregember a Napos-völgy Napos-völgyben, Þórarinnak hívták. Fiatal éveiben híres viking volt1, és még vénségére se szelídült meg. Volt neki egy fia, Þorsteinn nevezetű, termetes, erős férfi, megfontolt természetű. Ott dolgozott az apja tanyáján, de olyan szorgosan, hogy három ember munkája nem ért fel az övével. Þórarinn inkább szegény volt, mint gazdag, csak fegyvernek volt bőviben. Az öreg meg a fia betöretlen lovakat tartottak tanyájukon, és ha eladogatták őket, jó pénzt kaptak értük, mert se hátasként, se lóviadalban2 nem vallottak velük szégyent.

Volt egy másik ember, Þórð, a Hof-beli Bjarni gazda szolgája, jó lovász, ő gondozta Bjarni hátasait. Roppant kötekedő természetű volt ez a Þórð, mindenkivel éreztette, micsoda nagy gazda szolgája ő, pedig ettől még nem ért többet, és rokonszenvet sem keltett maga iránt.

Lakott akkoriban Bjarninál két férfi, Þórhall és Þorvald, két lepcses szájú ember, mindenből csúfot űztek, amit a környéken hallottak.

Történt egyszer, hogy Þorsteinn és Þórð két csikóval viadalt rendezett, és ahogy egymásnak uszították a két lovat, kitűnt, hogy Þórð csikaja nem harap elég vadul. Látván Þórð, hogy lova alulmarad, odahúzott egy nagyot Þorsteinn lovának pofájára. Erre Þorsteinn akkorát vágott Þórð lovára, hogy az messzire elinalt, a nézők meg kurjongattak örömükben. Þórð viszont a lovaglópálcájával Þorsteinn fejére sújtott, föl is repesztette a szemöldökét, annak egy darabja a szemébe csüngött. Þorsteinn lehasított egy csíkot az ingéből, bekötötte a szemöldökét, és úgy tett, mintha mi sem történt volna, még kérte is az embereket, ne említsék ezt az apja előtt. Így is történt, csak Þorvald meg Þórhall kezdtek el gúnyolódni rajta, és elnevezték Pálcaverte Þorsteinnnek.

Télen, kevéssel karácsony előtt, mikor a Napos-tanyán munkához láttak az asszonyok, fölkelt Þorsteinn is, szénát hordott be, és elheveredett rajta a padlaton3. Nem sokkal utóbb bejött az apja, az öreg Þórarin is, és kérdezte, hogy ki fekszik ott? Mondta Þorsteinn, hogy ő.

– Hogy-hogy ilyen korán keltél, fiam? – kérdezte az öreg.

– Annyi itt a tennivaló, sorolni se tudnám – felelte Þorsteinn.

– Nem fáj-e a koponyád csontja, fiam? – kérdezte az öreg.

– Semmi ilyet nem érzek – felelte Þorsteinn.

– Miért nem szóltál nekem, fiam, arról a tavaly nyári lóviadalról? Ahol majdnem agyonvertek, mint egy kutyát.

– Nem volt az szándékos – felelte Þorsteinn, – véletlenül történt.

– Sose hittem volna, hogy ilyen gyáva fiam van.

– Ne beszélj így, apám – mondta Þorsteinn. – Később még megbánod.

– A felét se mondtam el, amit szerettem volna – mondta Þórarin.

Fölpattant erre Þorsteinn, fogta a fegyverét, és elsietett hazulról. Meg sem állt, amíg oda nem ért az istállóhoz, ahol Þórð gondozta Bjarni lovait. Mikor összetalálkoztak, így szólt hozzá:

– Mondd meg már nekem, Þórð barátom, vajon óvatlanságból csaptál-e rám tavaly nyáron a lóviadalban, avagy szántszándékkal?

– A szádnak ugye két szöglete van – felelte Þórð, – és mindkettőnél kidughatod a nyelved. Most akkor, ha kidugod az egyiken, és mondd azt, hogy óvatlanságból, de ha jobban tetszik, dugd ki a másikon, és mondd, hogy szántszándékkal. Szolgáljon ez váltságodul, azért, ami történt.

– Akkor hát készülődj, mert én ennyivel is beérem – mondta Þorsteinn, ezzel nekirontott Þórðnak, és egy csapással agyonvágta.

Majd Hof felé vette útját. A tanya mellett találkozott egy asszonnyal.

– Mondd meg Bjarninak – szólt oda Þorsteinn az asszonyhoz, – hogy nézzen ki majd ide az istállóba, vár rá a lovásza, Þórð, felöklelte egy tehén.

– Eredj csak haza, ember – felelte az asszony. – Szólok majd, ha kedvem tartja.

Þorsteinn elindult hazafelé, az asszony meg munkához látott.

Reggel Bjarni fölkelt, és asztalhoz ült, majd megkérdezte, hol marad Þórð, de az emberei azt felelték, hogy bizonyára kint van a lovaknál.

– Szerintem, ha baj nem éri, már itt volna – mondta Bjarni.

Odaszólt ekkor az az asszony, aki Þorsteinnel találkozott:

– Igaz a mondás, nekünk nőknek rövid az eszünk. Hajnalban itt járt Pálcaverte Þorsteinn, és azt mondta, hogy Þórðot felöklelte egy tehén, de úgy, hogy lábra se bír állni. Először nem akartalak olyan korán felkölteni, később meg egészen kiment a fejemből.

Bjarni fölállt az asztaltól, kiment az istállóba, és látta ám, hogy Þórðot meggyilkolták. El is temették hamarosan. Ezek után Bjarni pört indított Þorsteinn ellen, és elérte, hogy emberölés miatt kitaszítsák4. Þorsteinn azonban otthonmaradt, dolgozott tovább az apja tanyáján, Bjarni pedig nem zaklatta.

Ősszel a Hof-tanyán húst pirítottak az emberek, Bjarni meg fönt heverészett a konyha fölötti tőzegtetőn, hallgatta, mit beszélnek a többiek. Épp a két testvér, Þórhall és Þorvald vitték a szót:

– Bizony nem hittük volna, amikor megszálltunk itt Bosszúálló Bjarninál5, hogy amíg mi itt bárányfejet pirítgatunk, addig a kitaszított Þorsteinn ürüfejet pirít magának. Még az is jobb lett volna, ha kíméletesebb a Böðvar-völgyi rokonok iránt, mint hogy most magával egyenrangúnak véli ezt a kitaszítottat a Napos-völgyben. Elgyávul-e a bátor, ha a közelében ejtenek sebet? Ki tudja, lemossa-e valaha a becsületén ejtett foltot.

Valaki közbeszólt:

– Ennél a gonosz beszédnél jobb volna, bizony, ha hallgatnátok, rossz szellemek pörgetik a nyelveteket. Jól tudjuk, hogy Bjarni nem akarja megfosztani támaszától a vaksi öreget meg a többi gyámoltalant a Napos-völgyben. Én inkább azt furcsállom, milyen régóta pirítgatjátok már nálunk a bárányfejet, és milyen régen dicsőítitek, ami a Böðvar-völgyben esett.

Aztán az emberek megvacsoráltak, majd nyugovóra tértek. Bjarni azonban úgy tett, mintha mit se hallott volna.

Reggel viszont felköltötte Þórhallt és Þorvaldot, és meghagyta nekik, lovagoljanak át a Napos-völgybe, és reggeli evésig hozzák oda neki Þorsteinn fejét…

–… ti ketten látszotok a legalkalmasabbnak – tette hozzá, – ti majd lemossátok a becsületemen esett foltot, ha már bennem nincs kellő elszántság.

Látszott a kettőn, hogy bizony többet mondtak a kelleténél, de útnak eredtek a Napos-völgybe.

Þorsteinn kint állt a ház ajtajában, és épp fente a kardját. Ahogy azok odaértek hozzá, megkérdezte, mi járatban volnának, ők meg azt felelték, hogy lovakat keresnek. Þorsteinn erre csak annyit mondott, hogy akkor már helyben is volnának…

–… itt legel egy pár ló a tanya mellett.

– Ha nem mutatod meg pontosabban, hogy hol, nem biztos, hogy rájuk találunk.

Ekkor Þorsteinn elindult feléjük a ház ajtajától, de azok ketten is közelebb húzódtak, majd Þorvald előkapta a fejszéjét, és rátámadt Þorsteinnre, de az az öklével a földre terítette, és átdöfte a kardjával. Þórhall szeretett volna testvére segítségére sietni, de ugyanúgy járt, mint Þorvald. Ezek után Þorsteinn odakötözte mindkettőt a lova hátára, a szárat a lovak nyakába vetette, kivezette őket a tanyáról, azok meg elkezdtek kocogni hazafelé, Hofba.

Az emberek, akik kint dolgoztak a földeken, bementek a tanyába, és szóltak Bjarninak, hogy megjöttek Þorvaldék, és nem is dolguk végezetlenül. Előjött Bjarni is, megszemlélte, amit kellett, de mást nem mondott, mint hogy temessék el őket.

Aztán karácsony multáig nem is történt semmi.

Akkor egy este, ahogy Bjarni meg a felesége, Rannveig ágyba bújtak, megkérdezte az asszony:

– Tudod te, hogy miről beszél itt mindenki a leggyakrabban?

– Nem – felelte Bjarni. – De nem is adok én a mások beszédére.

– Pedig arról, hogy most már nem is értik, mit kövessen el még ez a Pálcaverte Þorsteinn, hogy te végre megbosszuld. Három emberedet megölte. Ha már ezt is megbosszulatlan hagyod, még elveszted a gyűlésbeli embereid bizalmát6. Ezt már nem nézheted ölbe tett kézzel.

– Igaz hát a mondás: senki nem tanul a mások hibájából – mondta Bjarni. – Úgy lesz, ahogy mondtad. Bár ok nélkül Þorsteinn még nem ölt meg senkit.

Nem is beszélgettek tovább, elaludtak. Reggel Rannveig arra ébredt, hogy Bjarni veszi elő a kardját meg a pajzsát, erre megkérdezte tőle, hova indul.

– Elrendezem ezt a becsületbeli dolgunkat Þorsteinnel a Napos-völgyben – válaszolta Bjarni.

– Hány embert viszel magaddal? – kérdezte az asszony.

– Nem viszek én csapatot Þorsteinn ellen – felelte Bjarni. – Egymagam megyek.

– Ezt nem teheted – mondta az asszony. – Nem szállhatsz szembe egyedül ennek a szörnyetegnek a fegyverével, az életed forog kockán.

– Te meg ne kövesd más nők példáját, akik előbb felbujtanak, aztán meg siránkoznak rajtad – mondta Bjarni. – Elégszer hánytátok a szememre, te is meg a többiek is. Most rászántam magam, indulok.

És Bjarni átlovagolt a Napos-völgybe. Þorsteinn kint állt a ház ajtajában, és váltottak egymással néhány szót.

– Ma kiállsz velem párviadalra, Þorsteinn – jelentette ki Bjarni. – Ott, azon a dombon a szérűn túl.

– Nincs nekem ahhoz tehetségem, hogy veled kiálljak – mondta Þorsteinn. – Inkább menten elhagyom az országot, mihelyt egy hajó fölvesz. Ismerlek, derék ember vagy, tudom, nem hagyod majd ínséget szenvedni apámat, ha már nem leszek itt.

– Csak semmi magyarázkodás! – mondta Bjarni.

– Legalább azt engedd meg, hogy előbb még beszéljek apámmal – mondta Þorsteinn.

– Persze, megengedem – mondta Bjarni.

Þorsteinn bement a házba az apjához, és elmondta neki, hogy Bjarni van itt, és párviadalra hívja ki őt.

– Tudnivaló dolog – mondta Þórarin, – hogy aki magánál hatalmasabb emberrel rúgja össze a patkót, és gyalázatot is hoz rá, méghozzá a saját tanyája környékén, az már nem sok inget feslet szét életében. De nem tudlak sajnálni, elég bosszúságot okoztál neki. Fogd hát a fegyvered, és védd magad, amilyen derekasan csak tudod. Fiatalkoromban nem riadtam volna meg olyantól, mint ez a Bjarni, pedig ő egyike a legbátrabbaknak. De inkább veszítselek el, semhogy az én fiamat gyávának mondják.

Þorsteinn aztán kijött a házból, majd ketten együtt fölmentek a dombra, és elkezdtek keményen hadakozni, alaposan széthasogatták egymás pajzsát. Hosszasan vívtak, majd egyszerre Bjarni így szólt:

– Megszomjaztam. Már nem bírom úgy ezt a munkát, mint te.

– Ott a patak, eredj, és igyál – mondta neki Þorsteinn.

Bjarni letette a földre a kardját, és lement inni a patakhoz. Þorsteinn meg fölvette a kardot, és nézegette.

– Ezzel ugyan a Böðvar-völgyben nem sokra jutottál volna – mondta aztán.

De Bjarni nem szólt rá semmit. Majd visszamentek a dombra, és vívtak megint egy darabig. Bjarni úgy látta, hogy ellenfele igen jól vív, és keményebben kell küzdenie, mint hitte volna.

– Hogy ma mennyi bajom van – mondta Bjarni. – Most meg kioldódott a bocskorom szíja.

– Kösd csak meg – mondta Þorsteinn.

Bjarni ekkor legörnyedt, Þorsteinn meg bement a tanyába, és kihozott onnan két pajzsot meg egy kardot, és visszatért a dombra Bjarnihoz.

– Itt ez a pajzs meg egy kard – mondta. – Apám küldi neked. Ez a kard nem csorbul úgy ki a csapásaidtól, mint az ott a markodban. Meg aztán nekem sem akaródzik tovább pajzsolatlan állni a pengéddel szemben. De legszívesebben véget is vetnék az egésznek, mert attól tartok, az én balsorsom nem mérkőzhet a te szerencséddel… Végtére is mindenki félti az életét.

– Nincs kibúvó – mondta Bjarni. – Vívunk tovább.

– Én nem döfök elsőnek – mondta Þorsteinn.

Bjarni erre nekiesett, és széthasogatta Þorsteinn pajzsát, mire Þorsteinn ugyanezt tette Bjarni pajzsával.

– Remek egy suhintás! – mondta Bjarni.

– Nem remekebb a tiédnél – mondta Þorsteinn.

– Most mintha jobban vágna a kardod, mint az előbb – jegyezte meg Bjarni.

– Csak a balsorsom hessegetem el, amíg bírom – válaszolt Þorsteinn. – Másképp még jobban félnék veled vívni. Különben is átengedném neked az ítélkezést mindenben7.

Bjarni erre megint le akart sújtani, de észrevette, hogy pajzsa már egyiküknek sincs.

– Galádság volna a szerencsés véletlennel visszaélni – mondta aztán. – Ha most hűséget fogadsz nekem, elfogadom teljes váltságul három emberemért.

– Lett volna ma épp elég alkalmam, hogy rászedjelek – mondta Þorsteinn, – hogy balsorsommal jó szerencséd fölé kerekedjem. Ezután sem akarnálak becsapni.

– Igen derék ember vagy te – mondta Bjarni. – Engedelmeddel most bemennék apádhoz, és elmondom neki, ami mondandóm volna.

– Felőlem mehetsz – mondta Þorsteinn. – Csak aztán vigyázz magadra.

Bjarni ekkor bement a hálókamrába, ahol az öreg Þórarin feküdt. Þórarin megkérdezte, ki jár ott, Bjarni meg felelte, hogy ő.

– Mi híred volna számomra, Bjarni barátom? – kérdezte Þórarin.

– Megöltem a fiadat, Þorsteinnt – felelte Bjarni.

– Aztán védte-e magát valamicskét? – kérdezte Þórarin.

– Kardforgatásban a fiadnál ügyesebbet még nem láttam.

– Most, hogy a fiammal elbántál, többé senki nem fogja furcsállni, miért győztél te a Böðvar-völgyben is.

– Én viszont meghívlak magamhoz, a Hof-tanyára – mondta Bjarni. – És amíg csak élsz, tiéd lesz a második hely az asztalnál. Én meg fiad helyett a fiad.

– Azok közé tartozom, akiknek már nincs vesztenivalójuk – mondta az öreg. – Ígérettől meg csak a bolond vigyorog. Azok után, amik történtek, az ilyen nagygazda ígérete alig tart ki egy hónapig. És élhetek, mint a többi, alamizsnára szoruló nyomorult, hosszan viselt szenvedésben. De, amire példa is van, ha valaki ezt az ígéretet kézfogással biztosítva kapja, és olyan embertől, mint te is, az nem fogja kevesellni a részét. Gyere hát ide az ágyamhoz, egészen közel, és csapj a tenyerembe. Én már csak reszketek a vénségtől meg a nyavalyáimtól, meg aztán a fiam halála is csak lesújt.

Bjarni odalépett az ágyhoz, és megszorította a vén Þórarin kezét. Látja ám, hogy másik kezével az öreg kést kap elő, és már döf is feléje8. Elkapta a kezét, és rákiáltott:

– Ejnye no, szégyentelen vénje! Azt kapod, amit érdemelsz! Þorsteinn, a fiad él, és költözik át velem Hofba, a tanyámra. Én meg majd küldök át embereket, hogy dolgozzanak itt rád, és életed végéig nem szenvedsz szükséget semmiben.

Þorsteinn aztán átköltözött a Hof-tanyába, és kitartott mellette annak haláláig. Derekasságban és igyekezetben nemigen akadt párja, a környékbeliek szerint. Bjarni pedig megőrizte tekintélyét, és minél öregebb volt, annál barátságosabban bánt az emberekkel…

Pálcaverte Þorsteinn történetének ezzel vége.

---

1 A történet a 10. század végén játszódik. A honfoglaló izlandiak és leszármazottaik olykor még kirajzottak viking portyákra.

2 Kedvelt szórakozása volt a férfiaknak.

3 Az izlandi ház nagyszobájában az asztal körül padok, székek álltak, mögöttük, ugyanolyan magasságban tözegfedte padlatok szolgáltak hálóhelyül.

4 Kitaszítás: a végrehajtó hatalom nélküli országban az egyetlen súlyos büntetés az időleges vagy életfogytiglani teljes jogfosztás volt. A kitaszítottat bárki büntetlenül megölhette, ezért is hagyta el többségük az országot. Þorsteinnt különben nem gyilkosságért, hanem emberölésért ítélték el, tettét ugyanis nyomban bejelentette és fölvállalta.

5 Bjarni, annak idején, nagy csapat emberrel állt véres bosszút apja haláláért a Böðvar-völgyben.

6 Ebből következően Bjarni egy nagyobb települési körzet vezetője (izlandiul: goði-ja) volt, ő vitte a népgyűlésbe a hozzája tartozó embereket, ezeknek száma szabta meg tekintélyét.

7 Emberölés utáni (vér)váltságról vagy bírák döntöttek, vagy a tettes átengedte valaki érintettnek az ítélkezést.

8 Az elvesztett családtag utáni bosszúállás abszolút parancsára.