Bernáth István honlapja
NEGYEDIK ÉGTÁJ - Közép-európai, skandináv és Benelux kultúrák
Könyvek listája (1958-1962)
Romantikus költőnek indultam. 8 éves koromban írtam egy Anyám sírjára c. verset, anyám 50 éven át mutogatta baráti körben, hogy kisfia milyen mélyen érzett iránta. 10 évesen megírtam 12 füzetoldalt egy „indián regényből” is, de a helységneveknél áthághatatlan akadályokba ütköztem: szereplőim egy részét az indiai Lahore környékére telepítettem, apám megrótt ökörségemért. Egy dicséret, egy bírálat.
Füst Milánnak egyszer megmutattam 12 saját versemet: „Nem rossz”, mondta hunyorogva, dünnyögve, „csak túlságosan búval baszottak.” Igazából versfordításoknál nyertem kielégülést, százszámra fordítottam német és francia verseket, utóbb bevittem a Darlingba őket, és tekintélyes, nagy férfiak – Vas István, Jékely Zsoli, Kálnoky László – elemeztek és dicsértek. A versfordításnak trendje volt. Egyszer Rubin Szilárd mellém ült a presszóban: Pistám, fordíts nekem egy gyönyörűséges Eichendorffot! És lőn.
Mindez aztán létfontosságúvá vált a Corvina Kiadótól való elbocsátó szép szerződésem nyomán, megszületett első könyvem:
1958: Johann Wolfgang Goethe: Reineke, a róka (Reineke Fuchs)
verses eposz 4.500 sor hexameterben, Corvina, 288 o.
Füst Milán írta hozzá az előszót, impozánsan, azzal kezdte, hogy ő nem szereti Goethét, mindazonáltal az eposz tárgya, művészien előadva, oly súlyos, szarkasztikus társadalmi kritika, hogy még az ő (Füst) figyelmét is lenyűgözte. „Bernáth István fordítása pedig az eredetivel majdnem egyértékű, és ennél többet fordításról alig is lehet mondani.” Startnak fokozhatatlan.
Ha ilyesmi ma a piacon lehetséges volna: a verseposz fordítását jelentősen meg kellene szépíteni, és sürgősen újrakiadni, míg (jó, ha csak) rókák garázdálkodnak országunk kertjeiben. Az előbbi fordítás tatvizében (német klasszikum) jelent meg még
1958: Wilhelm Hauff: Mesék
Corvina, 271 o.
A skandináv-németalföldi exkurzió első dokumentuma, mely utóbb sorsfordítónak bizonyult:
1959: Indriði G. Þorsteinsson: A 79-es sofőr c. izlandi kisregény
Európa, Modern könyvtár 148 o.
Ez volt az első izlandi könyv Magyarországon, amelyet valóban az eredeti izlandiból fordítottak; már csak azért is, mert a kisregény a világban először magyarul jelent meg, csak azután még három más nyelven, berlini kiadója úgy reklámozta, hogy „Budapesten már nagy sikert aratott”; én magam ennek fordítása közben tanultam meg valóban izlandiul olvasni (az akkoriban Pesten tanuló Hjalti Kristgeirsson barátom segítségével); a könyv nagyon népszerű lett, még olvasói leveleket is leközöltek róla a sajtóban. De másról is nevezetes: mert a fenti mű szerzőjének fia Arnaldur Indriðason (vagyis: Indriði-fia) pillanatnyilag már négy „skandináv krimijével” díszeleg a magyar könyvpiacon.
1961: Hölderlin. Versek, levelek, Hüperíón, Empedoklész.
Magyar Helikon 564 o.
Nehéz néhány kurta sorban felidézni a Hölderlin-kötet genezisét, leginkább a magam vele töltött éveit. E költők-költője hosszan, kamaszkoromtól kísértett, nem csoda, ha a sztálinizmus korszakában ilyen alkaioszi strófára biztatott:
Boldog, ki asszonyt bír, szeretőt s nemest,
házat s hazát, mely szégyene nem leszen:
ily honra s ily bölcs férfiakra
még a nap is gyönyörűbben ébred.
A 3100 sornyi verset magam válogattam és fordítottam, a Hüperíon regényt és a leveleket Szabó Ede, az Empedoklész drámarészeket Hajnal Gábor. A szerkesztést ugyancsak magamnak sikerült intéznem.
Akkori életünk és együttélésünk elidegenedését kevés verssor súgja folyton fülünkbe, mint ez a három a Mnémoszűné c. versből:
Csak jel vagyunk, mögötte semmi,
kín nélkül vagyunk, és már-már elfeledtünk
beszélni is a messzi idegenben…
A Hölderlin-könyvet jóindulatú, hozzáértő sajtó- és folyóirat-kritika fogadta. És mégis, többektől tudom, nálam akkor ismertebb költőkről hallottam, hogy néhányan nagy adag ressentiment-nal reagáltak az ismeretlen versfordítóra, és túl magasra törő, magányos vállalkozásomat elutasítóan sokallták.
Mielőtt munkásságomban meghúztam volna a nagy cezúrát, teljességgel az északnyugat-európaiak, skandinávok és németalföldiek felé kilépvén, még bemutattam egy hagyományos műfordítói erőmutatványt, egy tour de force-ot:
1962: Énekek éneke (Sír hassírím)
Magyar Helikon 63 o.
Az ószövetségi héber költemény értékére és fontosságára Komoróczy Géza barátom hívta fel, oktatólag is a figyelmem. Mondhatnám, hogy az eredetiből fordítottam, de ez csak annyira igaz, hogy egy rövid héber grammatika kijegyzetelése után, egy héber-német szótárral kipreparáltam teljes szövegét, egybevetettem 5-6 klasszikus német-angol-francia fordítással, majd kértem és megkaptam hozzá Scheiber Sándor professzor lektori segítségét is, és így vált máig – legalább is számszerűségben – legsikeresebb könyvemmé, három kiadásban, legalább 150.000 példányban fogyott el.
