Bernáth István honlapja

FRIEDRICH HÖLDERLIN 1770-1843 német

Az Égbolthoz

Nékem ily áldott jó nevelőm nem volt semely isten
és semely ember, mint te, atyám, Égbolt! Öleléssel
s emlőjével anyám még nem kínált, mikor édes
vonzásodba ragadtál már, s levegődet, a mennynek
szent italát árasztottad feslő kebelembe.

Hogyha a föld táplálná csak, mire jutna az élet?
Nektároddal, atyám, minden lényt csak te lakatsz jól!
Lelkesitő levegőd, az örök bőség tüdejéből,
mindenegyes kis erecskén átcsordulni igyekszik.
Vágyik utánad ezért minden, tör fölfele buzgón,
s boldog, hogyha tehozzád méri növése irányát…

Bolygunk balgatagon, tévelygünk, mint kusza indák,
hogyha karójuk tört, s nem emelkedik égnek a szőlő.
Így omlunk szanaszéjjel a föld valahány övezetjén,
s persze, hiúság minden, atyám, bármerre kutassunk,
mert mégiscsak kerted ölébe törekszik a lelkünk.
Tengereket hasitunk, hogy nyugvást hozzon a síkság
tágabb és szabadabb ege, s míg roppant habok árja
hányja hajónkat, örül szívünk a poszeidoni táncnak.
S mégse telik be! Ahol lágyabban símul a hullám:
hív a világtenger! Bár volna, ki kósza hajónkat
arrafelé, az aranyló partok iránt igazítná!

Míg én itt ködlő távolságokba epekszem,
melyeknek túlsó partjáig elömlik Azúrod —
szállsz a gyümölcsfa pihéi közül magad is le, susogva,
elcsititod szivemet, gyötrelmes vágyakozását,
s földünk ifju virágai közt, öröm újra, hogy élek.

Mikor gyermek valék…

Mikor gyermek valék,
   védett gyakran egy isten
      emberek zaja, pálcája elől,
         nyugton játszódtam el én
            a liget virágaival,
               s játszottak az égnek
                  szellői velem.

De miképp felüdíted
szívét a növénynek,
ha kinyújtja feléd
karját szeliden,

szívem is akképp viditottad
fel, atyám, Héliosz! s mint Endümión,
voltam tenéked,
szent Luna, szerelemed!

Ó mind ti kedves,
hű-szivű istenek!
tudnátok bár,
lelkem hogy szeretett titeket!

Akkoriban még benneteket
néven nem szólítottalak,
s ti sem engem, az emberek szokásaképp,
mint hogyha tudnák, ki a másik.

Titeket én jobban ismertelek,
mint az embereket valaha is,
értettem az égbolt csöndjét,
az emberi szót soha.

Én zizegő bereknek
harmóniáján
s szerelemre virágok
közt növekedtem.

Istenek karján nevelődtem én.

Az én javaim

Halk őszi nap van, teljesedés szaka,
   tisztább a szőlő, s rőtlik a lomb a sok
      pompás gyümölcstől, szép viráguk
         áldozatul le a földre hullt már.

Járkálva némán félreeső uton,
   bármerre nézek: sok java mind beért
      a boldogoknak, s ád a bőség
         tennivalót eleget s vidámat.

Lágy égi fény tűz által a gallyakon,
   pillant a dolgos földmüvelőkre le,
      s áldása száll: mert lesz-e termés,
         hogyha a szorgalom ég csak érte?

S rám is ragyogsz még, égi arany? lehelsz
   rám újra, kedves szélfuvalom? be rég
      volt, hogy megáldottál, s ma is még,
         mint a derűseket, úgy cirógatsz.

Az voltam egykor, ám az a béke s csönd
   elmúlt — miképp a rózsa lehervad —, és
      emlékül is már csak virágzó
         csillagait sugarazza énrám.

Boldog, ki asszonyt bír, szeretőt s nemest,
   házat s hazát, mely szégyene nem leszen:
      ily honra s ily bölcs férfiakra
         még a nap is gyönyörűbben ébred.

Mert hát az ember lelke, ha nem saját
   földben gyökérzik, mint a növény, kiég,
      napfényen élhet csak, bolyongván
         széjjel a föld kerekén, az árva.

Ó! égi csúcsok! fölfele vonzotok
   roppant erővel, s égi hatalmak, ó!
      — vágjon vihar, süssön merő nap! —
         szívem epeszti a létezéstek.

Menon panasza Diotimáért

1.

Nincs nap, hogy ne bolyongjak kint, s valakit ne keressek,
    mit nem faggattam, nincsen olyan kicsiny út.
Járok hűs szirten, s valahol csak bókol az árnyék
    s forrás él: fel-alá csapdos a gondolatom,
nyugta sehol; nyíl-érte vadállatként fut a fák közt,
    hol még dél idején árnyak alatt nyugodott,
ám soha zöld menedéke szivét már fel nem üdíti,
    kín hajszolja, szemén könnye ül álma helyett...

4.

Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesimulva
    nyugszik a sima vizen, s ring, ha a hab tarajos,
s nézi: a tó az ezüst ködöket mint tükrözi vissza,
    és hogy alattuk az ég kék szine mint kavarog,
így voltunk te meg én. S ha ki szívre fagyot hoz, az Észak
    indított rohamot, s lett csupa jajj a világ,
vált lombjától a gally, s az eső is tárta ki szárnyát:
    egyre nevettünk csak, mert szavaink sürüjén
ott éreztük az istent, egy dalt fújt vele lelkünk,
    ó bólintott ránk s gyermeki módra örült.
Házam üres ma, szemem fényét vették el azóta,
    és odavesztettem véle együtt magamat.
Bolygok ezért, s élnem pusztán árnyék-kötelesség,
    s mit tudom én, mire szán hátralevő napom is.

8.

Fények közt te ragyogsz csak, hősnőm! őriz a fényed
    s őriz e két kincsed: jószivüség, türelem…

9.

Égiek, ó! köszönet néktek, hogy végre a költő
    lelkéből szabadon szállhat a hálaima!
S mintha csak ővele állnék fönt magas, égi tetőkön,
    egy isten szólít temploma mélyeiből.
Élni, csak élni! tavasz-zöld színü a föld, s muzsikálnak
    lantos Apollónak messzi havas hegyein!
Jöjj, hiszen álmodtunk csak! a vérző szárnyak a multé,
    épek már, s kivirult, ifju megint a remény.
Nagy célhoz hosszan visz az út, de ilyen szerelemnek
    nem lehet útja egyéb, csak mely az égbe vezet.
Jöjj, te mutass nékünk utat, első, szép, komoly óra,
    ó ifjúságom! s el ne maradjatok, ó!
sejtelmek, tőlünk, s ti se, mámorok, óhajok, álmok,
    és ti se, géniuszok, nagy szerelem hivei!
s el se bocsássatok addig, míg egy földre nem érünk,
    melyre a lelkek mind szállani készek alá,
melynek egén sas jár meg a csillagok isteni híre,
    s mely hősök, múzsák és szeretők hona lett,
s ott vagy emitt, e sziget hűsén egymásra találunk,
    ott, hol kedveseink élnek a kertek ölén,
ott, hol a vers igazabb, a tavasz lassúbb vonulású,
    s új évszázadokat kezdhet el újra szivünk.

Mnémoszüné

          Csak jel vagyunk, mögötte semmi,
kín nélkül vagyunk, és már-már elfeledtünk
beszélni is a messzi idegenben.
Pedig ha emberekről
vitáznak fenn az égben, s hatalmasan
mozdulnak a holdak: a tenger is
szót szól majd akkor, és a folyamoknak
új meder kelletik. Csak Egyvalaki áll
mindenek fölött, szabhat
bármikor változást, törvényt sem igen
áhít. Felcsendül akkor majd az Írás
és a tölgyek örök hegyi hó közt
lengenek. Mert nem tehetnek
mindent az égiek: a halandók
előbb pusztulnak el. Fordul ezért a Visszhang is
feléjük. Nehézléptű
az idő, de világra hozza majd
az igazságot…

A Szigettenger (részlet)

…Végre, te isteni, bár ma nem is tisztel görög ének,
Tengerek Atyja, miképp hajdan, harsanj ezután is
még gyakran lelkembe, hogy ott járván, ne remegjek
hullámod színén, s elemedben, akárha csak úsznék,
boldogságra kapathassam magamat, kibogozzam
istennyelved, a lét s más-lét titkát. S ha az évek
túl hevesen tépáznák már fejemet, s ha bajomban,
földi halandó földi halandók közt, meginognék:
juttasd majd tengermélyed csöndjét az eszembe.