Bernáth István honlapja

LI TAJ-PO 701-762

Puszaman*

Erdők fölé köd terül, sűrű, sötét szövedék,
a szívet sajdítva kék a magányos hegyvidék.
A torony fölé éj száll hirtelen,
egy szív is borong, búsul odafenn.

A jáde-lépcsőn áll valaki s vár,
haza, aludni, surran a madár.
Merre visz az út? mikor visz haza?
Ki győzi várni, nappal s éjszaka.

* Ismeretlen eredetű dallamfajta neve.

Csung Csün-kungnak Hszüancsouba a Szellemforrás Kolostorba

A Csingting fölött fehér a felleg,
e táj még Cangvunál is szebb lehet.
Páros patak a fényt veri vissza,
a Csing-tó tükre meg a kék eget.
Ha rátámadna elefánt, sárkány,
Csün-kung egymaga elbánna vele.
Híre ott él túlpart rejtekében.
Mozdul a bölcstől vizek pereme.
Lelkiösmeretem tavi holdfény.
De látom a tudás gyöngy-sugarát.
Itt ez az ösvény, indulok hozzád:
meghányjuk-vetjük a világ sorát.

Tavaszi asszonygondolatok

Fedi jáde-zöld fű amott a réteket,
az eperfák itt zölden lengenek.
Ha már tudattad, hogy hazaindulsz,
jöjj is, a vágytól asszonyod beteg.
Idegen zúgás, tavaszi szellő,
a függönyömet mért libegteted?

Dél felé indulóban nemes öcsémnek, Taj-csingnek, búcsúzóul

Megyek világgá, megyek nagy útra,
mire megtérek, lszáll már az ősz.
Aranykútba hull a vutung-levél,
s körben is ezüst levélraj esőz.
Testem elfáradt, tükrömbe nézek:
hajam is éppoly ősz, mint a világ.
Vágyaim magva kövekre hullott,
erős, nagy testem: agg eperfa-ág.
Szeretnék szívből s őszintén szólni,
de nem kell ma gyönygfény éjszaka sem.
Levélként siklom a Tungting tavon
s a Hsziao és a Hsziang színén sebesen.
A kormányzásban bölcs, az vagy öcsém,
én meg száműzött, de bánja fene!
A sárkányfiók kis helyt meglapul.
Írok, fecsegek, több mi kellene?
Majd csak rálelek még Vang-ce Csiaóra,
ki titkából bontja az életet,
s a jáde-császárhoz eképp jutott:
barlangba bújt s átlépte az eget.
Kézen fognálak, átölelnélek,
szállnék utána, jer, szállnék veled!

Li Jungnak

Fölkél egy nap, mint a szél, a hatalmas griffmadár,
sok ezer li magosba kavarogva-zúgva száll.
Aztán egy nap, mint a szél, alábbhagyja és elül
s csöndesgetve-csitítva terül a tengerre már.

Kedvem mindig lázadoz, szavam tetteket ígér,
s akik meg-meghallgatnak, mosolyuk fülükig ér.
Félt pedig még Kung-ce* is a tanítványaitól.
A férfi az ifjakat meg ne vesse, míg csak él.

* Kung Fu-ce vagy Konfuciusz

Őszi gondolatok

A Jen-cse dombra őszi levél hull.
Tornyából néz asszonyod utánad.
A tó felett kék felhők bomolnak.
Meggyűlt a barbár, holnapra támad.

Ránk köszöntött a vad húnok ősze.
Követ sem állja útját csatának.
Ki hadba szállott, sose tér vissza.
Siratom letört orchideámat.

Jü-ven kormányzónak Hszüancsengbe,
kérve, hogy adja át Cseng-cuj cenzornak is

A kócsagszín, az ám a fehérség,
a tücsökdal, az ám a tisztaság!
Ha bánat ér, az oka magad vagy,
a természeted, és nem a világ.
Táplálékom, mint a remetének:
víz a Csi-hegyen, hó Soujang csucsán.
Csaoko házait messze kerülöm,
Tao forrásánál nem nyitom ki szám.
Kuang Cseng-ce nemes volt, fennkölt lélek,
Lu Csing-lien pedig bátor és erős.
Két ily őszinte szív hol akad ma?
Terem-e még két ily igazi hős?
Hajdan hat sárkány hátán repültem,
ma százszor edzett ólmot vegyitek.
Meghálálom még, ami jót tettél.
Megyek, s elhányom únt díszeimet.
Felhúzom íjam, feszül a zöld húr,
s mint a telihold, rezzenetlen áll.
Cserkésző úton, lovam nyergéből
egyetlen vesszőm két tigrist talál.
Ha megfordulok, suhanó fényként,
hátam mögött a héja-pár lehull.
Ámul a nép: Hű, ötféle fegyver!
Mert öthöz értek ám páratlanul.
A hadvezérek felhőket űznek,
tehetségemre így árnyék vetül.
Falvakat dúlnak, gyermeket ölnek,
ostorral vágnak szét kegyetlenül.
Ha lóra szállok, szemem még fénylik,
de bátorságom színe már fakó.
Lelkem háborog, sírni van kedvem,
ahogy hazakocog velem a ló.
Szélcsendben munkát nem ad a hullám,
a Jangce partján őrlöm múltamat.
Míg az aranyló habok gyűrűznek,
a kósza fényben kedvem elapad.
Gyakran visz utam fel a Csingtingre,
hol szél és fenyves zúg, s én álmodom.
Nézem a Holdat a Jüan-patakban.
Üres csónakként pörgök a habon.
Sok ezer tallérom másnál peneg,
kvártélyomért kocsmáros kapta meg.
De volt is mit innom minden este,
s voltak társaim részeg istenek.
Többször volt, hogy így zajlott az élet,
hallgattuk az Őszi Folyó dalát.
Te a nagy Kilenc Családból sarjadsz.
A partvidék ott termést dúsan ád,
tele a piac hallal és sóval,
s mint köd és pára, annyi a brokát.
Leszállsz lovadról, s nem csorbul rangod,
el-elnézed a csillámló vizet.
A vénektől mindig kijut neked
bölcs kormányzónak járó tisztelet.
A jóerkölcsre nem szűnsz vigyázni,
ha járod a Keleti Földeket.
Bambuszlovakkal harcos gyerekhad
mosolyog feléd s vígan integet,
s őzedet, nagyúr, illőn fogadja.
Reggeltől estig jársz épp eleget,
majd borozgatni megtérsz a tóhoz,
s a széllel szóló húrokat vered.
A magas torony felhőkbe nyúlik,
magadra vetted kormányzók nyügét.
Smaragd-tengerből tornyod kilátszott,
rákúszott fádra indás fonadék.
Általad van rend a sivatagban.
A kuang-lu serleg bíborlángu fény,
úgy adogattuk egymás kezébe.
S zászló volt álmom búcsúnk éjjelén.
Gazdagság s rang, majd fénylik, majd sápad.
Homályból szólok, nem mozdulhatok.
A Sárkány-kapun te bejutottál,
látsz jáde-fát, hűs gyékénypamlagot.
Adnám az ostort, mint Zsao Csao régen!
Hisz veled érzek, mint Kuo Taj, a jó.
Ne zsörtölődj, hogy „sekély a folyó!”
Kilenc ég mély az most, nincs rá hajó.
S Cuj is rám mért neheztelne még?
Csak jöjjek meg, lesz ital, lesz beszéd.
Mindig kiváló férfinak mondták,
nagy tehetsége nyomja életét.
Dalos főnix száll a nagy vu-fára,
süvít a hűvös őszeleji szél.
Nem tudja senki, ki lakik bennem.
Rezzen nyomomban a lótuszlevél.

Baráti levél Caj Hsziung úrhoz

Ugyanígy csak Hszie An-sit becsültem:
lányok kísérték a hegyre, szépek,
felhők közt, táncban, lerészegedtek,
s a majmok zaját elnyomta az ének;
későbben mégis hivatalt vállalat,
népe vidáman él, cseveg-csacsog.
Szeretem szerfölött ezt az embert.
Bíbor ködben úgy hittem: szárnyalok.
S a fényes császár elé kerülvén,
mertem jóról s rosszról szólni neki.
Vajon a fehér jáde vétke-e,
ha a légy ocsmányul beszennyezi?
A Kilenc Kapuban kutyák martak,
s a tisztaság volt gyilkosmód tilos.
Egy reggel ott is hagytam a fővárost,
s Liang kertjében lett bocskorom poros.
A végtelen ég mosott tisztára,
naptól foszlott szét a bűn fellege.
Hármas Csillagnak foglya a sárkány.
A Közép-síkság gyümölccsel tele.
Tengerbe csúszó Hold sugaránál
íriszt tépdesek, s járom a hegyet.
Érdemem semmi, fikarcnyi sincsen,
fognak-e rajtam császári kegyek?
Felhők Tornyában Hszie jár eszemben,
s száll lelkem sebes paripák nyomán.
Csupa áldás volt bölcs kezed műve,
neved mégis ki említi ma már?
Evezőtollát ha a szél fújja,
már röppen a madár magosba fel.
Az Öt-tavon ring velem a csónak,
körös-körül köd, vad hullám emel.
E vízesés volt horgászvidéke
hős Ce-lingnek – szinte előttem áll.
Se társam már, se csillagom régen.
Méltó-e karóra a gyönge szál?
Nékünk ezer li egy lépés hossza
s tízezer lit is átérhet a vers.
A sárga darvak messzire húztak,
szél sír s a sorsom sem ígéretes.
Csónakban ülök, holdfény a vizen,
fentről a hegy a habokba figyel.
Mosolygom azt, ki folyóba ugrott*,
s egyszerre égi békesség fog el.
Tyúkot, libát őrzök, s vakaródzom,
mindegy ha perc, ha óra is mulik.
Búcsúnk óta is épp csak ezt írtam.
Mondd, meddig lesz még börtönöd Vuling?

* Célzás Csü Jüang tragikus sorsú költőre, ki túl komolyan vette kudarcait.

Kerti házban, a Jüan-patak fölött

Tiszta levegő dől be szobámba,
magányos is , de tiszta a világ.
Párkányom széle rezg a patakban,
ablakom Csingting felhőire lát.

A malomricsaj elhal a szélben,
a holdfényben zeng halászok dala.
Sirálytanyákon, homokos parton,
gond nélkül járok egész éjszaka.

Régi példázat

A férfiú, lám, a tea bokra,
az asszony, lám, a folyondár rajta:
gyönge szára meg nem áll magában,
tépi a tavaszi szél s lehajtja.
Rákúszik ő száz ölről bokrára,
így fonódnak össze egy családdá.
Élnek odafent a zöld hegyekben.
Melyikük és mért válna csalárddá?
Illatot áraszt a tea bokra,
simul a folyondár a bokorra.
Águk és kacsuk öleli egymást,
lebeg a szélben levelük fodra.
Gyermekük ha sarjad, közös hajtás.
Virítnak s gondjuk egymást vigyázza.
Párjával alszik a jégmadár is
meg a bíbor mandarin-kacsácska.
Ha ész föléri e boldogságot,
vödrökbe fér tenger áradása.

Jecsung határvidékén, buzdításul Vang Ta-nak,
hogy éljen csak a Simen hegy rejtekében, Kaofengnél

Akár az ujjam, magam maradtam,
messzi kanyargott szélverte útam.
Akihez szólnék, sehol egy ember,
hulló levéllel én is lehulltam.
Egy jóbarátra akadtam csupán.
Hogy mért is bolygok? – azt kérdi tőlem.
Senki sem bízott a jótanácsban,
a tiszta szívben, a tiszta főben.
Az uralkodó még csak uralkodott,
de katona egy sem kélt a harcra.
Én is, jó harcos, erdőkbe bújtam,
megbetegedtem a zűrzavarba.
Kétségek között vergődtem nagyon,
végül Nantuból indultam útra.
Vagyok, mint ménló, jászlához kötve,
s miként acélkard, tokjába dugva.
Sóhajjal számon mentem világgá,
igazi hőst, vaj, merre találok?
S példát adott az a langhsziei hős:
sárkányharc dörgött – ő közben szántott.
Nevem is volt már, boldog is voltam,
mégis magamtól kell talpra állnom.
Ha a kezedet megszoríthatnám,
nem kellene tovább magyaráznom.
Nem csak a testvér látja a testvért,
ahogy az ember látja önmagát.
Van: cseng dal, gyerekünk felnő,
s a szemünk fehér fellegekbe lát.
De búcsúzás int, egy szót se többet.
Talán megőrzi nevünk a világ.

Dal halálom előtt

Nyolc világtájra kitárt szárnnyal száll a griffmadár,
s ó, az egekből lehull, szíve meg nem tartja már,
ám emléke fennmarad, túlél évezredeket.
Késő utókorban is hallja fül és mondja száj:
hullott madárnak, nekem, tövisbe akadt ruhám.
De mikor Kung-ce* sem él már,
ki gondolna sírva énrám?

* Kung Fu-ce vagy Konfuciusz