Az országúton fogytán fogy az élet,
országok sora, viskók, paloták.
Int búcsút napod égi fénye néked,
köszönt a nyár rád szép jóéjszakát.
E palotát is, végső menedéked –
énekszó este, rózsák illata,
mély szőnyegek, rőt mennyezeti fények –
elfútta őszöd lángforgataga-
Veszett poggyász, tengerpart hordaléka,
ó boldog jézustündér-seregek,
fel testvér s udvaronc, és heuréka,
lángolt a palota, és odalett.
Holnapra, ó, hamu, istencsudája,
és pszt! hé, ej no, nézd csak, ki van itt,
és ámen, jól aludj, csíjja-bubája,
téb-láb vacak, lim-lom kacat, csitt-csitt.
* A költő gyors, modernista búcsúja az őt hívogató és kitüntető Kremltől 1938-ban.
Virrasztok, mert gondjuk ég,
barátaim gondja,
hegygerincét hajnalég
kék- s pirosba vonja,
zúgja május énekét
május szürke lombja.
Tél komor viharait
tükrözte az ablak,
hangja rémületbe vitt
minden árnyalaknak,
nem hihettem akkor itt,
nyit ki még tavasznap.
Jött karácsony ünnepe –
ők kivándoroltak,
viskóiknak hűlt helye,
házuk lesz maholnap,
idegen föld zord tele,
vad szelek csaholnak.
Az volt-e, a honi gőg,
ami őket hozta,
még mikor a szirttetőt
nap se koszorúzta,
messzi, juhatlan mezők,
fűveszejtő puszta?
Fiaidnak, úgy hiszem,
jobb lesz. Majd a nyírfák
közt csikó jár kényesen.
Éves anyabirkát
adok én is, kedvesem,
s jerke-párt is, tarkát.
És kicsim, ha megkísért
Osló, Róma álma,
szállni látsz lángszőrű mént,
szállni mént a lángba,
öntök én majd tejszinét
s cukrot is teádba.
Mint anyád izlandi vért
csorrantott eredbe,
tedd, hogy e parányi nép
könnye ne peregne
– zengi május énekét
május zöld ligetje.
*A világgazdasági válság idején, de már előbb is, néhány tízezer izlandi kivándorolt Kanadába és az USA-ba.