Bernáth István honlapja

KAREL JONCKHEERE 1906-1993 holland-flamand

A dűnék közt

Önismeret nélkül ki negyvenegy lesz,
jobb annak akkor, ha tovább nem él;
ekkor kezd szokni csak szellem a testhez,
mindegyre lassabb, mint a sűrü vér.
Így aki már a forrásokig ásott,
s kinek mély nyitjuk sírként ismerős:
várnak rá kerti, nagy barangolások,
s bíbic-szó közt minden magányt legyőz.
Sövényt emel ember és állat ellen,
fáit már árnyékukról ismeri,
csillagot olvas, és szellő ha lebben,
felhőt bámul: mély végzettel teli.
Földből és vízből hajdan megszületve
két sorsszerű part közé fogva rég,
korláttalan lenni már nem szeretne:
hisz megismerte anyját s Istenét.
A dűnék közt, fenyők s nyárfák körében
kis ház: itt volna csöndben élni szép,
mellettem kutyám, könyvem, feleségem,
itt tudnám még, ki voltam voltaképp.
Trópusig, hét tengerig eljutottam,
álmodtam arról, hogy fiam legyen,
minden gondolatot részegen ittam,
s most érzem: árnyékokkal telt fejem.
Hittem Istenben, hittem az imában,
s nem irigylem ismerőseimet,
kik hanyagságból jöttek csak utánam:
én minden álmom őrzöm, míg lehet.
A város díszét s gyászát odahagytam,
sok asszonyát, ki ma is odavon,
szívem, kezem emlékszik szakadatlan,
de búcsúmba nem vegyül fájdalom.
Nem hiszem, hogy többet lehetne tudni
annál, amit így, egymagunk, tudunk.

Vagy anyánkat kell tudnunk megtagadni,
s felragadni ismét vándorbotunk.
Hadd őrizzem sokáig, amit őrzök,
barátokat, holtakat, volt-hitet.
Kései lombbal zúgnak itt az őszök
s az éji dűnén túl a tengerek.