Én nem ismertelek, és nem szerettelek,
nem ismerlek s nem is szeretlek még ma sem,
magamra nem veszem annyit szapult neved —
De hogyha szólanom tanúid közt helyem,
ezt, először s utóbb is, csak azért teszem,
mert lehulltál te is az Ő általszegelt
Lábához, amelyet bűnös nők éhesen
csókoltak össze már, s bevonta szent kenet.
Hulltál, mint én, s te is rimánkodtál, akár a
szomjtól-éhtől gyötört, remélő többi pára,
űzetvén a közel Kálváriára fel.
Bizony, kiérdemelt s igaz Kálváriára,
hol dacnak s versnek is könnyel adatik ára.
Még hogy mi bűnösök, mi hunynánk csendben el?
Széttáruló karod majdhogy drágább nekem,
mint más tárulkozásod!
Tested mily szép, mily jó, tengerként végtelen,
honnan fakad varázsod?
Ó büszke melled, én hatalmas gyönyöröm,
kényes-kéjes fehérség,
szememnek és a két kezemnek mily öröm,
s szívemnek is, mely ég s ég;
s amelybe részegen merűlök, illatos
hónaljad kurta bolyha;
mint ámbra s méz nyakad, szebb, mint Isten magos
kedvében hitte volna;
és végül, reszkető vállamra pilledő
két karod üde álma,
oly édesen ölelsz, oly lángot csalsz elő
s ébresztesz önmagára:
hogy nem tudom, mi sír bennem, kéj? fájdalom?
vad kéj? vagy szűzi kín csak?
s a vágyat, mely egész lelkemen áthatol,
nem tudom, hogy csitítsam
másképp, mint nagyszerű melledre rátapadt,
epedő csókjaimmal,
még ha e réveteg s fölséges pillanat
mélyében bánat is van.
És aztán, vak-fehér árnyak közt, hirtelen
hadd űzze langy iramban
naiv játékait a büszke szerelem
lejjebb s bizalmasabban.
Emlékeink messze-suhantával
bennünk mintha dalok zengenének,
hallgasd csak! vérünkben zsong ez ének…
Ó, te titokzatos zene távol!
Hallgasd csak! a vér bent hogy siratja,
mily sírással lelkünk bujdosását!
nem hallhattad eddig soha mását
és most is csak egy-két pillanatra.
Piros szőlő vérének testvére,
testvére a kék szőlő borának,
felmagasztosultság bora-vére!
Sírj, dalolj! Száműzd a lelki bánat
s emlék kínját! Bűvöld le, ringasd
poklokig szánalmas csontjainkat.
Szép has, mely még nem hordott magzatot,
csodás mell, amely sosem szoptatott,
duzzadt, üde karok, szolgálni büszkék,
s amely csak langyos csók súlya alatt
hajlott eleddig meg, a drága nyak,
az állon édes-lomha szenderültség,
pompás, piros száj, vidám s ostoba
pletykán kívül mást nem mondott soha,
be kedvellek érte! – kéj puha fészke!
nyers illatot szaglászó fitos orr,
két szembogár, elnéző cinkosom,
barnásba játszik s kissé feketébe,
butácska homlok s annál kedvesebb,
a haj sötét hulláma selymesen
s merész ívben az ágyéknál bomol szét,
pazar csípő, amely heverni vágy,
kivéve a gyönyör pillanatát,
virgonc csatározásban jó utóvéd,
s végül a láb, mely ernyedetlenül
a nagy öröm percében rám feszül,
szorítja mellem és magasba tombol,
majd elpihenve térd, lábikra, comb,
fehér, mint tej, s virít, mint ámbra-folt:
íme a kép mezítlen asszonyomról.
Telt húsú, orsóforma combok,
a csont-szilárd alap fölött
édes-gyöngéden ívelők,
gömbölyűségből és izomból,
s hol eredve válnak: fehérek,
mint tearózsa, annyi sok
ízben forrt rájuk drága csók,
legszebb eszméimmel fölérnek,
a térdek kicsiny angyalorcák,
feszes-keményen duzzadók,
s a lábikrák mily izgatók
harisnyában, kerülve tócsát,
s ha lábaid ujjhegyre állnak,
hogy jobban ölelhessenek,
foghassalak, fektesselek
az ágyba le, tündéri lábak,
bokában, mint agyarcsont, fénylők,
s üde illattal díszelők;
parányi ujjak, enyhe rőt
pír színű sarkak, és kemény bőr
jövés-menéshez folytatása –
de kell is az alapozás,
jó erős támasz e csodás
testnek, mely Kincstáram vigyázza:
örömök laknak Benne s gondok,
s Felé vezeklőn szállva most,
mennybe jutok. Csodálatos
lábak, térdek, isteni combok!