Feslik napom, mint aranylángu rózsa;
lépek az ablakhoz, kiásitok,
nagy csöndben ébrednek a pázsitok,
némaságuk madárfütty sokszorozza.
Itt bent, akárha dugva egy dobozba,
amelybe épp gyöngyfény világitott,
járkálok mélán, léptem lassitott,
s egy sarokban zárul a séta hossza.
Megvan, mondom, a boldogság, de kár, hogy
harmincnégy évig várakoztatott,
míg rá nem leltem, mennyi tervet-álmot
zúztak szét vad s hiú viadalok!
De most oly bizonyos, hogy ráakadtam,
ahogy a rét fürdőzik kint a napban.
Ó, Szépség, nem egyéb vagy te,
mint a születő Szabadság.
Sose is voltál egyéb,
mint a Természetből
feltörő Szabadság.
Ó, Szabadság, tiéd ez a vers,
ó, Természet, a legszebb lányodé!