Bernáth István honlapja

EDUARD DOUWES DEKKER (alias MULTATULI)
1820-1887 holland

A tudatlan ember imája

Én nem tudom, vajon célszerűen vagyunk-e?...
vagy csak véletlenül? És azt sem, hogy az Isten
… vagy az istenek belőlünk nem űznek csúfot-e,
tökéletlen mivoltunk átkozva. Mert ha így van,
hát szörnyen van! Kinek a lelkén szárad akkor
gyarlóság, betegség és butaság?

Viszont, ha cél és terv szerint hozattunk létre,
s gyarlóságunk miatt nem érnek célt velünk…
A szégyen semmiképp nem hullhat vissza ránk,
az alkotottra, nem… csakis az Alkotóra!
Nevezd őt Jehovának, Zeusznak, Baálnak, Jaonak:
Ő vagy nincs, vagy ha van: hát jó… és megbocsájtja,
hogy fel nem fogjuk Őt. Hisz az Ő dolga volna,
hogy megmutatkozzék, de nem teszi. Pedig ha
megtette volna, nem volna kétség felőle;
így szólnánk: Ismerünk, átérzünk és megértünk!

Hogy mások Róla többet tudnak, s mást is?...
Mi dolgom vele?... Én nem értem Őt: miért hogy
másoknak megmutatkozott, s éppen nekem nem?
Hát nem minden gyerekre gondol egyformán apjuk?

Amíg nem minden ember ismeri fel az Istent,
addig, ki benne hisz, bűnt követ el!
Mert a gyerek, ki apját hasztalan hívja: nem rossz…
De gonosz az apa, ha kiáltozni hagyja!
Szebb hinni hát, hogy nincs is ily apa,
mint hogy van, de gyermekének szavára süket!

Talán majd bölcsebbek leszünk. Egyszer talán
belátjuk majd, hogy Ő van, és hogy ránk is figyel,
s hogy eddig hallgatott, volt annak is oka…
Mihelyt ezt tudjuk, el kell kezdenünk dicsérni Őt…
Előbb nem… még ma nem! Még feldühödhet tőle,
ha megtudja, hogy Őt oktalanul imádtuk…
Bolondság volna, ha korunk tudatlanságát
olyan fénnyel tüntetnénk el… amilyen nincs.

Szolgálni Őt? Ostobaság! Ha úgy kívánta
volna, úgy kimutatta volna: hogyan s miképpen…
És hogy hihetjük azt, hogy Ő az emberektől
imádatot, hozsannát, szolgálatot kíván,
ha épp a nagy „Hogyan” titkát nem oldja fel?
Ha nem szolgáljuk Istent, úgy, ahogy Ő szeretné,
erről csak Ő tehet, csak Ő, és semmiképp mi!

S addig, míg felelet nincs, rossz és jó egyre menne?
Én nem látom be: Isten mért abban volna hasznos,
hogy rosszat s jót kimérjen… Ellenkezőleg! Az, ki
a jót jutalmazásért teszi csak, épp ezáltal
formál jótettből árut… Aki meg semmi rosszat
nem művel, nehogy Isten lesújtson rá… az gyáva!

Én nem ismerlek, Isten! Sírok, rimánkodom,
könyörgök válaszért, s Te hallgatsz. Pedig én
megtennék örömest mindent, amit akarsz…
S nem: félve büntetéstől, s nem: jutalmad remélve,
de mint fiú apjának, megtenném: szeretetből!

Te hallgatsz, egyre hallgatsz! Én meg csak tépelődöm,
s várom órám, melyen megtudom, vagy-e vagy sem…
S akkor megkérdezem: „Apám, mért hogy először
most tudja meg fiad, hogy van neki is apja?
És hogy nem elhagyottan küzdött, amíg csak élt,
az emberség s a jog nehéz-nagy harcterén?
Vagy azt hitted, hogy én, ha nem ismerlek is,
teszem, amit akarsz? Hogy mit sem sejtve róla,
vagy-e, nem-e, szolgállak, amiképp akarod?...
Így volna-e?
              Felelj, Apám, ha vagy, felelsz…
Ne hagyj kétségben engem!... Hogyan maradnál néma,
ha felcsuklik szívemből: Lamma szabaktani! *

Így nyög fel a tudatlan, önnönmaga keresztjén,
a kínban meghajolva, szomjúságtól gyötörve…
Ám az okos – ki Istent bízvást ismeri – gúnyt űz
belőle, epét nyújt felé: „Az apját hívja!” – ordít.
S „Hálát adok, Uram, hogy más vagyok!” morogja.
A zsoltárba kezd: „Boldog, ki gonoszok tanácsán
nem jár, s a bűnösök csúf útjára se térül…”

Az okos… máris a tőzsdén üzletel.
Az Apa pedig hallgat.. Ó Isten! Nincs is Isten!

* Mért hagytál el engem?