Bernáth István honlapja
NEGYEDIK ÉGTÁJ - Közép-európai, skandináv és Benelux kultúrák
Egy kevés életrajz
9. Utazni földön, vízen, levegőben - Élet a Jégföldön (Ís-landon)
A vihar 4-5 óra alatt elfújódik, kezd feltünedezni Izland DK-i csücske, felhők formájában, legfelül a Vatnajökull gleccserhegy ezüstös-fehér villódzásával. (Régi hajósoknak ez volt a sorsdöntő pont, erre mindenki fölfigyelt: aki Dél- vagy Nyugat-Izlandra tartott, az haladt tovább Ny-ra, aki meg a kevésbé frekventált keleti vagy északi partokra, az meg itt É-nak fordult.)
Innentől még egy teljes nap Reykjavíkig, de már térképen követhető parti kontúrokkal.A kikötőben fejedelmi fogadtatás, Halldór Laxness, feleségestül, és Hjalti barátom, látom a kikötőbelieken, fürkészik, ki lehet, akit Laxness fogad. Majd be a vadonatúj Opel Kapitänbe, és odarobogunk, ahol Hjalti nekem szobát foglalt. Laxness elégedetlen a szobával: „Kristgeirsson úr [ez volna Hjalti, gúnyosan], úgy látszik az izlandi proletárok életével óhajtja megismertetni Bernáth urat” – jegyzi meg. Én is zavartan tiltakozom, ösztöndíjamat szívesebben költeném másra, mint elegánsabb szobára. „Jó, akkor valamelyik nap körülnézünk egy kicsit az országban” –búcsúzik Laxness. Délután Hjaltival elkezdtünk rohangálni a városban, megvettük a legszükségesebb izlandi specialitásokat a hűtőbe, majd beültünk ebédelni a Tengerészek Menhelye étterembe – ahogy a padló még mindig ringott alattam, 2-3 napig csak skyr-t vette be a gyomrom (tej és aludttej keverék oltóanyaggal beoltva, annak szemcsés pépje, tejszínnel, cukrosan fogyasztva nagy csemege).
Késő este még egy baráti társaságba, két érettségiző lánnyal. Ahogy kiderült, hogy otthon épp Laxness Izlandi pör-ét fordítom – 2-3-an elkezdték deklamálni a regény első oldalát, majd 7-8-an mondták tovább 3-4 percig. Próbáld meg ugyanezt Budapesten egy 4-5 éves magyar regénnyel, alig valaki tud/akar ilyen lélekbe vágóan olvasni. (Csak a 90-es években találtam izlandi író-költő palántát, aki még nem olvasott Laxnesstől egy sort sem.)
Másnap találkoztam ösztöndíj-adómmal, Birgir Thorlacius művelődési államtitkárral, akinek személyében a világ legideálisabb köztisztviselőjét volt szerencsém megismerni. Minden nyelven beszélt (percekig ő izlandiul, én németül, de mikor az izlanditól begörcsöltem, ő is németül folytatta). Átadott egy csekket, menjek át a szemközti bankba, de vajon elég lesz-e a pénz, én bánatos szemmel, de mosolyogva bólogattam, mire telefonált egyet, az összeget jól értettem, 50%-kal lett több. Valóban. Így aztán repülőn ugorhattam át az északi sarkköri Akureyribe, hogy ott egy parasztcsaládnál szebbre csiszoljam izlandi beszédemet. Ott egy választásom volt: vagy izlandiul, vagy eszperantóul beszélek, és hát az előbbit választottam.
Birgir Thorlacius (1913-2001)
Gísli Guðmant mindenki ismerte Akureyriben, az apja a 30-as években mezőgazdasági szakiskolát
alapított. Ő maga, Jóhanná-val, feleségével kettesben dolgoztak a farmon: 8 tehén, 4-5 tucat ridegen
tartott birka és úgy 20-30 hektár legelő. Gísli még egy igazi, katonai Jeepen hordta naponta a tejet
egy központba, ezen kívül volt még két, közepesen ócska traktoruk. Ha az idő kegyes volt, megtermett
a krumpli is, az volt a plusz pénz.
Gísli velem volt egyidős, Jóhanna akkori feleségemmel, Mártával, és gyerekeik, fiai is ugyanakkor
születtek, mint a mieink. Tükörképünk Akureyriben? Később még született egy kislányuk… kiléptek a
tükörből. Ővelük kirándultunk egyszer strandolni augusztus elején 8°-os szemerkélő esőben, jó-jó,
de hol és miben úszunk majd? Úgy 30-40 km-re megálltunk az országúton, és elsétáltunk egy szakadékhoz.
Gísli közölte, hogy itt! És akkor ragyogóan kisütött a nap, és a szakadék alján megláttunk egy 4-5 m
széles, zubogó patakot. A vize fenékig átlátszó és 38°-os volt, 3-4 m mély, és délben tűzött beléje
a nap. Alig akartuk otthagyni.
Gisli és Johanna
A legjobb fürdők azért a fővárosban vannak. Remek, több száz személyes intézmények. Itt csap orrodba legerősebben az a kénes-jódos-foszforos szag, amit minden házon belül érezni: az izlandiak csak a teához forralják a vizet, különben a csapból eresztik; legtöbb helyen a fűtést is a radiátorokba terelt hévizek szolgáltatják. Később, már autósan, meg is néztem egy ilyen hévíz-kinyerő telepet, 25 km-re Reykjavíktól. Ahol a 200°-os hév-pára kitörést lefékezik, akkora a robaj, hogy a körülötte legelő juhok töksüketek. Ezt a 200°-os, mérgező párát fémtartályok falával érintkeztetik, ettől a tartályokban a közeli nagy, hideg tó vize orvosilag tiszta 100-110°-os hőséggé válik, ez pedig csöveken lefolyik a fővárosba, 85-90°-on.
Leghitelesebb kalauzunk azután maga Laxness lett (akit különben mindenki Kiljan-nak hív, régi szerzetesi neve miatt), értünk küldte Kristinn Andréssont, a legnagyobb könyvkiadó- és –kereskedés vezetőjét, feleségével, Þórával együtt. (Kristinnről közbevetőleg csak annyit, hogy ottlétem másnapján meghívott vacsorára, és közölte, hogy ő nem tud ösztöndíjat adni, de bármikor, reggel-délben-este, náluk ehetem; ezzel 3-4 naponként éltem is, már csak azért is, mert este nála jött össze a legjobb reykjavíki társaság.) Kigurultunk Laxness Bauhaus-házába a lávasivatagba, majd onnan Laxness autóján az országúton tovább, Þingvellir, az ősi népgyűlés színhelye felé.
Laxness szemtől-szembe is elragadóan fogalmazott, kis összekötő történetei, személyleírásai tele voltak understatement-ekkel, épp úgy, ahogy a saga-narráció is tele van/volt ezzel a stílusalakzattal, egy idő múltán akaratlanul is kiszakadt az emberből a nevetés. Előadta budapesti interjú-kalandját is: egy ifjú. később nagy névre tört Népszabadság-újságíró (utóbb tévé műsorkészító, majd diplomata) faggatta őt a Gellért-szállóban, de oly módon, ahogy ezt utóbb több nemzetközi lapban is el kellett mesélnie: szabadkozott, hogy fiatal, még nem olvasott Laxness-művet, ezért arra kéri, hogy legjobb könyvéről mondjon néhány jellegzetes mondatot, mire Laxness: „Az a helyzet fiatalember, hogy ha én ezt néhány mondatban meg tudtam volna írni, nem írtam volna belőle regényt.”
Kristinn, Þóra, Laxness – fénykorában, 60 évesen, legényesen
Laxness feleúton lakott a főváros és Þingvellir, utunk célja között. A helynév annyit tesz: Népgyűlés mezeje. Ez a 930-ban először összeült népgyűlés, Európa első parlamentje, évszázadokig központi fontosságú helye volt az országnak: itt tartották nyár közepén a népgyűléseket, amelyeken a lakosság negyedének-harmadának élő részvételével hozták a törvényeket, és mérték ki az ítéleteket. Itt működött az egyetlen köztisztviselő, a törvénymondó (lögsögumaður), akinek tudnia és évenként fel kellett mondania a hatályos törvények egyharmadát, ekképpen Þingvelliren összpontosult a fiatal jogászok képzése is. Mindennek történeti fejlődése akkor vált sorsdöntővé, amikor a direkt vérbosszúk gyakorlatát nagyrészt felváltotta a vérváltságok kialkudása. Ítéleti elmarasztalás csak kétféle lehetett: az ideiglenes avagy az életfogytiglan tartó kitaszítás, a joggal bíró polgárok közül, minden jogától – az élethez valótól is – megfosztás.
Laxness felülmúlhatatlan volt mint Izland történelmének ismertetője, még Kristinn és Þóra is elragadtatással hallgatták. Minden közlését ízek, színek és pletykák is érzékeltették, pl. hogy az ott általfolyó Öxará egyik kis öblét ugyan Asszonyfojtónak hívták, házasságtörő nők elemésztésére, de igazából semmi bizonyság egyetlen ilyen kivégzésre sem. Meg a népgyűlési mezővel szemközti sziklalánc, melyből az egyik kimagasló sziklát Törvénysziklának neveztek el, onnan hirdették ki a törvényeket, ítéleteket, mígnem 50 éve jött egy jogvégzetlen gazdaember, aki sagaszövegek részletei alapján bizonyítani tudta, hogy az igazi Törvényszikla 200 m-rel arrébb áll, mire jött egy harmadik…Út közben egyszer felgurultunk az akkor még rossz, hézagos, kavicsos országút egyik emelkedőjére, alattunk egy bő füvű völgy hatalmas juhnyájjal… „Mit látunk magunk előtt?” kérdezte teátrálisan Laxness, „Az izlandi békemozgalmat.” 1962-re már alaposan kiábrándult a szocializmusnak nevezett keleti kormánygyakorlatból.
Tizenegyszer jártam Izlandon, kilencszer voltam együtt Laxnessel. Kétszer felvitt az emeletre a dolgozószobájába is, megmutatta a szanaszét heverő papírjait, vázlatait, az ablaka alatt csilingelő patak vize lögybölt. Halálakor írtam egy két flekkes nekrológot… miközben őmaga, családja, teljes munkássága és baráti köre ismeretében már rég monográfiával kellett volna megtisztelnem.
Kristgeir-fia Hjalti
Laxness tömény és reprezentatív volt, persze, írásaiból még sokkal többet szuggerált belém, mint néhány rövid sétánk alatt. Volt azonban egy izlandi személyiség, , aki ugyancsak szuggesztív volt, ismerte hazájának minden bokrát, patakját, de történelmét is egyfolytában sugározta: egy 25 éves fiatalember, akit 1958-ban Pesten ismertem meg, ott volt külföldi ösztöndíjas, majd odahaza újságíró, kultúrstatisztikus és sztár-guide (csak előkelő vagy nagyon gazdag külföldieket kísért), hét nyelven könnyedén társalogva. Közben 2-3 évenként Budapesten is megfordult, kitűnő magyar nyelve folyton frissült, úgyhogy amikor Márai Sándor és Kertész Imre egy-egy regényét is lefordította, nyelvének állaga az élő magyar szöveget adta vissza. Az ő neve Hjalti Kristgeirsson, a 18. századig tudja visszavezetni családfáját, ami máshol arisztokratikus allűr volna, nála természetes, bár alig követhetően bonyolult, mert apjának három hites és két naturális élettársától származó lemenőit kellett rendben regisztrálnia, és ez egy egész kis brosúrát megtölt, igen szórakoztatóan.
Hjalti, itt már 50 év elmúltával, megbölcsülten. Nem véletlenül nevezhetném őt az én Vergilius-omnak, aki az izlandi holtak és elevenek világrétegeiben elkalauzolt, a mienknél másfélszerte magasabb, szivárványos égtől a szakadékok fenekéig, az öreg proletártól a köztársasági elnökökig (abból kettőhöz is elirányított), de hát főleg az értelmiség és művészvilág öregjeihez-fiataljaihoz, és az idecsatolandó lányokhoz-asszonyokhoz. Mindig tudta, mire vagyok kíváncsi, milyen könyvek kellenének… miközben ő meg szüntelenül figyelte a magyar cselekményeket, sajtót, írásokat. És amikor a 2009-es izlandi bankbotrány kitört, pontosan fölismerte a magyarokra váró veszedelmeket is… és fokonként egyre inkább kezdett félni attól, hogy a magyarokból lassan végképp kilúgozódik, kivész a társadalmi szolidaritás.
Élete egyik legnagyobb élménye a magyar ’56 volt. Előtte néhány héttel érkezett ide ösztöndíjjal, és a forradalom dinamikájától gyorsan tanult meg magyarul; viszont 50 évre rá, 2006-ban visszajött emlékezni, és egy átkozottan nagyot csalódni: minden színhelyet bejárt, sokakkal beszélgetett, sokat fotózott. Őtőle tényleg az ifjúságát kobozta el a szégyenteljesen uszított, tüntető csőcselék, és az a tény, hogy rendőrség ezt képtelen volt elhárítani.
Több nagy kiránduló utat tettünk meg együtt, végül már egy Landroveren, épp csak az ország kietlen legközepén és ÉNy-i csücskében nem jártam. De már a Vatnajökull gleccsernél igen, a lábánál sátraztunk néhány rövid napig az ijesztő Laki résvulkán mellett, amelynek 1783-as kitörése, füstje-korma időlegesen belepte a Föld jórészét, Izlandon betakarta a legelők füvét, éhen veszejtette az állatokat, közvetve tehát megölt jó pár ezer embert.
És mert az izlandiak oly szoros érintkezésben élnek (az értelmiségiek a fortiori), minden megérkezésemkor tájékoztattak, hogy A nagyon dolgozik, B sokat iszik, C elmenekült a felesége elől, D vár vacsorára, E, a köztársasági elnök kultúrtanácsosa a jövő hétre bejegyzett egy beszélgetést az elnökkel. Aztán berendezkedtem az egyesült Nemzeti és Egyetemi Könyvtár egy kis dolgozószobájában, majd bevásároltam a legsajátabb izlandi élelmiszereket, és kezdődött az élet.
Vissza a 8. részhez Tovább a 10. részhez
