Bernáth István honlapja

Hjalti Kristgeirsson hozzászólása Varga Gyula felolvasásában

Bernáth István emlékestjén a Fészekben, 2012. szept. 14.

Több mint ötven éve ismerkedtem meg vele, az elhunyt Bernáth Istvánnal. Itt Budapesten történt. A Közgázon voltam hallgató, idegen partra sodródott fia egy északi szigetnek, a jég országának. István filológus pályára indult és már elismert műfordító, aki velem szemben tulajdonképpen a magándocens szerepét vállalta. A lakásán folytatott érdekfeszítő társalgások igazi akadémia szintű foglalkozások voltak nekem ahhoz a tanításhoz képest, amelyben a hajdan volt vámházban részesültem. Úgy gondolom, hogy nagyrészt Istvánnak köszönhető az a színes, sokoldalú és átfogó kép Magyarországról, amit az itteni tartózkodásom alatt szereztem.

István néhány évvel idősebb volt nálam és akkoriban sokkal jártasabb is, mint én az élet titkaiban, viszontagságaiban. Találkozásunk első napjától kezdve tiszteltem ezt az előkelő modorú, szép szál embert, s igyekeztem figyelni minden szavára. És ez így is maradt évtizedeken keresztül, túl azon a küszöbön is, amit átlépve, a puszta megismerkedés szoros barátsággá változott át.

Amikor István – most már Pista barátomnak nevezem őt – egy borús téli napon felkeresett engem a diákszállóban, akkor már egy pár éve tanulmányozta a svéd és más skandináv nyelveket, és tisztában volt azzal, hogy e nyelvek gyökerei Izlandban keresendők. Biztosan azt gondolta, hogy igazi lottónyeremény lehet számára ez az ide vetődött, izlandi anyanyelvű gyerek. Sajnos ebben némileg csalódnia kellett, mert nagyon is távol álltam attól, hogy mély ismeretekkel rendelkezzem nyelvi gyökereim rejtelmeiről.

Pista egyedül és biztatás nélkül sajátította el az izlandi nyelvet, miközben nagy szorgalommal kutatta Izland irodalmát. A támogatásom legfeljebb abból állt, hogy néhány könyvet szereztem neki, s átnéztünk egy-egy izlandi szöveget.

Hazatértemkor, az egyetem befejezte után, nagyon jól tudtam, hogyan is állt a mérlegem Pistával szemben: nagyon kibillent az én rovásomra. Szerencsére Pista, minden akadályt leküzdve, gyakorta tudott Izlandra látogatni, eleinte minden második évben, aztán ritkábban, de összesen talán tíz-tizenkétszer is. Öröm volt vele találkozni, a régi barátságot felújítani és megerősíteni. De ideje is volt az adósságomból valami keveset törleszteni. Ha csak kis lépésekben is, és távolról sem elegendően, a mérleg kiegyenlítéséhez. Néha segítettem őt Reykjavíkban tájékozódni, szállást szerezni, összeköttetéseket találni és kapcsolatokat teremteni különféle személyekkel.

És néhányszor kirándulni mentünk, megmutatva neki országom természeti érdekességeit. E túrák csúcsának tekintem, amikor Edda, mostani feleségem, egy tiszta nyári napon, elvitt bennünket a terepjáró kocsijával a Laki (ejtsd: láki) tűzhányóhoz, Izland és az egész földkerekség újkori történelmének legnagyobb, 1783-ban bekövetkezett vulkánkitörése és lávaömlése színhelyére. Itt szó szerint megnyílt a föld, és a 25 km hosszú szakadékból mérges gázok törtek fel, láva borította el a földeket, elhamvadt a növényzet, éhen pusztultak az állatok, s a lakosságnak mintegy ötöde esett a katasztrófa áldozatául.

Akkor a szörnyűség lett úrrá e tájon, most pedig csupa látványosság, gyönyörűség. Hűvös napsütésben, az alvó tűzhányó tetején, a hatalmas Vatnajökull gleccser lábánál, a hideg és a meleg határán állva elnémultunk, csak néztünk és valahogy éreztük Izland szívének a lüktetését. István ismerte mindezt könyvekből, most pedig átélte lelkében és testében egyaránt. Megható volt mindnyájunknak. Olyan volt az egész, mintha Izland ezen együttlétünk pillanatában felvette volna magyar vendégét szeretett kedvenceinek páholyába.

Bernáth István munkássága, írói tehetsége, mondhatni élete java részét az északi népek kultúrája megismertetésének és magyarországi terjesztésének szentelte. Ebből hihetetlenül nagy rész országomnak, Izlandnak jutott. Az izlandi irodalom kincseit ültette át magyarra mesteri módon. Sok ember – tudós, költő, szerkesztő – ismerte Istvánt Izlandon, nagyra becsülte és hálás volt a sok-sok szép és hiteles fordításért. És nagyon irigyeltek engem, mert személyes barátomnak hívhattam őt.