Bernáth István honlapja
NEGYEDIK ÉGTÁJ - Közép-európai, skandináv és Benelux kultúrák
Egy kevés életrajz
5. Zöldmezős beruházás 2. (1962-1971)
A tapasztalatok vámosokkal és határőrökkel, előbb rutintalanul, majd rutinosan: előbb még a szendvicsbe akartam dugni a pár száz $-nyi stikapénzt, rutinosan már belepréseltem egy csomag cigaretta két borítója közé, és kiraktam magam elé az asztalkára. Az NDK-s határőr megszondázta a benzintankomat, kérdeztem „Azt miért?” „Mert nem tudom, mi van odabent” – felelte logikusan. Komphajón dán kikötőbe érkezve utolsónak maradtam, már nem tudtam kihajtani, megyek vissza. „Le van láncolva a kijárat, nem tudok kihajtani.” „Vegye le a láncot, hajtson ki, majd tegye vissza” – felelte a határőr, jól megvédve Dániát. Vagy USA: „Menjen végig, kérem, ezen a 15 láb hosszú egyenes vonalon!” Részeg lehettél, de drogos már nem.
Útjaim igazából egytől-egyig vadász-, zsákmányszerző kóborlások voltak. Legkézzelfoghatóbban könyvekre vadásztam, azzal a céltudatossággal, hogy a skandináv és holland-flamand kultúrák szinte sosem látott produktumait Budapesten is használni lehessen. A legjólétibb periódusban, a 60-as, 70-es években álmélkodva tapasztaltam, hogy ha egy kissé nagyobb könyvkiadóval megismerkedem, nemsokára megkínál a raktári katalógusával, „Kérem, pipálja ki, melyikre volna szüksége.” Én meg pipáltam, és akkor támadt a gond, hogy viszem ezt haza, még vonaton, autón csak-csak, de repülővel? Egy dán egyetemi intézet igazgatója (Jón Helgason költő, Laxness egyik legjobb barátja) nekem ajándékozta tudományos (izlandi filológiai) monográfia sorozatukat (28 kötet, kb. 80 kg). „Most elmész, veszel két üveg sört, felpakolod a 28 kötetet egy könyvtári tolókocsira, elgurítod a könyvtár postázójába, odaadod a söröket Jensen úrnak, és megkéred, postázza el a könyveket otthoni címedre. Jensen úr rendes ember, részt vett a fegyveres ellenállásban is.”… Más skandináv vagy holland könyvkiadók hasonlóképp cselekedtek, valahányszor 2-3 évenként megfordultam náluk. Pesten pedig szaporodtak a faládányi és nagydobozos könyvküldemények. (Némelyikről listát kellett gépelnem, a könyvek szerzőiről-címeiről, a listák mentek fel a Miniszterelnökség sajtóhivatalába, vagy hová, állítólag Tamáska Mária (Kádár Jánosné) is láttamozta őket. Soha skandináv, izlandi vagy holland könyv ellen hivatali kifogás nem merült fel (?!)). Ezúttal hirtelenjében megemlítenék két embert: az egyik Laxness, aki egy reykjavíki sétánk során odaautózott a könyvkiadójához, és közölte, hogy ennek a magyar úrnak csomagoljanak be egy-egy példányt minden könyvéből; bekövetkezett, amit alig sejtettem – Laxnessnak addig 42 kötet könyve jelent meg (másfél méter) – úgyhogy a derék könyvkiadó nyomban hozzáláthatott a hajón szállítandó láda csomagolásához. A másikuk Geert van Oorschot amszterdami könyvkiadó, kiadók közt akkor szellemileg a legrangosabb, egy one-man’s editor, csak lektorálásokhoz kért meg neves kritikus barátokat, minden egyebet ő maga csinált, tipografált, könyvelt, levelezett, raktárában egymaga csomagolt. Őnála történt, amikor már először kipipáltam a kívánt könyveket, elrohant és visszajött egy 7-kötetes Csehov-összessel (hollandul!), ez utóbbi, orosz klasszikusok fordíttatása volt a másik faculté maîtresse-e. Különben nála jobb kalauzt nem is találhattam volna a holland irodalmi élethez. Remek irodalmi folyóiratát, a Tirade-t máig kapom, noha ő legalább 20 éve halott, de a fia azt írta nemrég, hogy engem családtagnak tekintenek, a „tiráda” életfogytiglan jár.
Hét ország vezető egyetemeinek hangadó professzoraival jóban lenni kötelező mutatvány, ha valamelyik löncsre, vacsorára, netán otthonába hív, csodás előrelépés, de az extraprofit más forrásokból csordogál – viszonylag fiatal, mozgalmas intellektusú kiadói-sajtóbeli szerkesztőktől, költőktől, mindezeknek pletykás aurájából. Egy idős norvég professzor mentorom 75. születésnapján, 150 vendég közt a Norvég Akadémia dísztermében majd’ kipukkadsz az információktól, és akkor a professzor a folyosón dohányzó urak közt bemutat az egymás mellett bagózó három norvég miniszterelnöknek (Einar Gerhardsen, az előző, Tryggve Bratteli, az aktuális, és Odvar Nordli, a januártól dezignált miniszterelnök), és mindhárman valami kedves személyes kérdést is feltettek: „Önt nyilván elkényeztetik a norvég lányok-asszonyok?”, „Érdekes, hogy nem svéd akcentussal beszél, sokan megtanulnak svédül, aztán megpróbálják norvégosítani, de maga nem, sőt mintha direkt oslói dialektusra járna a szája.” „Tud itt nyugodtan dolgozni?... Próbálja meg Oslótól távolabbra is!”
Ő volt Johan Vogt (1900-1991) professzor és Skandinávia-szerte ismert közíró és esszéista, akit három miniszterelnök is felköszöntött születésnapján, de levélben Willy Brandt is, régi barátja még az ellenállásból (akkor épp kancellár volt). Ő már Eli Krog ajánlására keresett meg engem Budapesten, hogy én kísérjem, miközben sorra látogatja főképp a börtönből nemrég szabadult vagy másképp nevezetes magyar írókat. Így vittem el őt Déry Tiborhoz, Háy Gyulához, de pl. a nem rabosult Németh Lászlóhoz, Illyés Gyulához, Veres Péterhez is. Megható volt, mikor Németh László megkérte, olvasson fel egy keveset egy Sigrid Undset regényből, mert oly sok hónapos norvég-tanulás és Ibsen-fordítás után, szeretne egyszer végre hallani is eredeti norvég szöveget. Vogt okos szenvedéllyel kért kéziratokat több magyar szellemi kiválóság Norvégia-képzetéről, és ezeket 1965-ben egy Gjenklang (Visszhangzás) című könyvében meg is jelentette, okos bevezető esszéjével. Nagy érdemei vannak a magyar kultúra európai visszacsinosításában.
Norvégiában ő volt a kapitányom, ő intézte meghívásaimat, ösztöndíjaimat (külügyminiszter barátja révén), minden pletykát hallottam, mindenkivel összeismertetett, vacsoráztatott, barátainál, szerte Norvégiában, mindenütt megszállhattam, jóltartottak. Még 88 évesen is naponta bejárt az egyik oslói HÉV-vel az egyetemre, a szobájába, hátizsákkal, a zsákban könyvek, köteg kéziratok meg egy szendvics a felesége kezéből. „Ma kivel ebédelünk?” „Ma Kolakowskival… holnap Pljuscs-csal, a matematikussal.” A disszidensek legnagyobb norvég felkarolója. Engem egyszer becsempészett a főváros melletti, kolsåsi NATO-támaszpontra, csak úgy. „Semmi vész.” Oda neki sem szabadna belépni, nemhogy nekem, de szeretünk mókázni az amcsikkal. „Csak fapofa, és ne nézz a katonák arcába!” Johan Vogt az egyetlen ember, aki meg tudta értetni velem, hogy a norvég szocdemek (a Munkáspárt) miért maradtak egészen 1924-ig a Kommunista Internacionáléban. „Mi akkor még szegényebbek voltunk a svédeknél.”
Norvégiában lenni, élni, tanulni, tanítani (bevontak az egyetemen), nekem ünnepek sora volt. Csúcspontján egy másfél hónapos autótúrával, a lottón nyert Skoda S100-assal, és első feleségemmel, Mártával (néhány évvel halála előtt). Barátok adtak kézről-kézre, lakásról-lakásra, hytté-ről hyttére ([hütte]: hegyi vagy tengerparti nyaralóház), a koraősz meleg volt és száraz, a fjordok a vertikalitás esztétikájának rozsdálló pompájában; a zárt völgyek sajátos tájnyelvei a maguk egyéniségét hirdették, és én szóba elegyedtem velük.
Vissza a 4. részhez Tovább a 6. részhez
