Bernáth István honlapja

NEGYEDIK ÉGTÁJ - Közép-európai, skandináv és Benelux kultúrák

Egy kevés életrajz

Ugrás az életrajzban:

4. A magyaron túllépő, zöldmezős beruházás 1. (1958-1962)

Hexametert fordítani csöppet sem bonyolult, mert
épp csak hexameterbe rakod ki szavad mozaikját,
s társalkodsz simán, ha akármely tárgy is adódnék…

A fordítás harmadik hetében már beszéltem hexameterül, az utolsó hetekben napi 80-100 szép Goethe-sort csináltam, istenem, napi 1.000 Ft, „tiszteletbeli grafikus honorárium”, mondták barátaim.

Az eposz remek, a hazug hatalmi politika kritikájának gyilkos élét nem véletlenül dugta Goethe az állateposz tokjába 1793-ban, ma is előrántható.

56 sokoldalú kudarca azt préselte ki belőlem, hogy fel kell készülnöm valami egészen másra, mint amit addig valaha is csináltam, újra kell értékelnem az életem…

A szomszédlakásban volt egy svéd iroda, a hajdani Svéd Gyufa likvidációs irodája, egy idősebb svéd-finn hölgy, Márta, adminisztrálta benne, mennyi kártérítéssel tartozik még a magyar állam. Átjártam beszélgetni, és a frissen kapott Dagens Nyheter napilapot böngészni, nagy szó, tárgyilagos hírek 1957-ben. Egy kis német-svéd nyelv-könyv nyomán már szívesen olvasgattam svédül.

Egy éjszaka, általában reggel 4-5-ig dolgoztam, álltam az ablaknál, néztem az eget, és kifakadtam: Heuréka! Skandinávia! Vagyis, hogy a skandinávokat kell meghódítanom, nyelveiket, kultúrájukat, ezt a másfél évezredes ősien demokratikus konglomerátumot, tulajdonképp a mi környékünk ellentettjét.

A Svéd Gyufa öreg és kedves hölgyének segítségével elkezdtem svédül tanulni. El kell árulnom, a német és az angol után 3-4 hét kérdése, és az ember középnehéz szövegeket jól olvas svédül. Márta megőrizte néhány középiskolás svéd könyvét, azokból preparáltam ki és fordítottam le klasszikus svéd verseket.

De hogyan tovább? És óvatosan belevágtam egy szokványos magyar lejmolásba, miszerint megírtunk egy szép svédnyelvű levelet − fiatal magyar műfordító szeretné néhány versösszeállítással népszerűsíteni Magyarországon a svéd irodalmat, de a könyveket beszereznie elég körülményes −, a World of Learning lexikonból kiválasztottam 4-5 vezető svéd filológus professzort, és nekik postáztam egy-egy ilyen tárgyú levelet 1957 nyarán. (A lejmolás kifejezést inkább csak azért választom, mert 57 nyarán túl könnyű volt Magyarország iránt gyakorlati érzelmeket kelteni.)

Négy professzorból hárman küldtek 3-4 használható könyvet, de amelyik nem küldött könyvet, az tett velem igazán jót, ő beajánlott a Svenska Institutet-nek (a svéd kulturális kapcsolatok intézete), ahonnan később ládaszám érkeztek könyvek, és még később meghívások is.

Két-három hónap múltán − 1957 végén, a Goethe-eposz befejezése után − már a Rádió irodalmi osztályával ismerkedtem, 20-perces kis svéd versösszeállításokat ajánlgattam, és kellettek, amolyan Óda egy malmöi csalogányhoz szerűeket, három hetente egy szép, délutáni műsorka.

És ismét két-három hónap múlva egy nagyszabású meglepetés: állítgattak épp össze egy nagy, kétkötetes 20. századi világirodalmi antológiát, annak főszerkesztője felhívott, hogy „hallván több szép svéd műsoromat”, ugyan állítsak már össze egy kis modern svéd antológiát, 15-20 vers + 4-5 rövid próza, némi jegyzetekkel. Mi sem természetesebb, mondtam én, az ekkora rám borított felületesség hallatán, három hónap múlva kellene. Persze, persze.

Ezzel a mozzanattal kezdődött skandinavista és északnyugat-európai karrierem. És most tessék figyelni! Három hónap múltán, mikor leadtam a svéd antológia anyagát, a főszerkesztő elkezdte vakargatni a fejét. Mi a baj, kérdeztem. Hát hogy mi legyen a norvégokkal? Ugyan, ugyan, mondtam én, ha adsz még három hónapot, megkapod a 20. századi norvég verseket és novellákat is.

Újabb levélváltás, nyelvtan- és szótárváltás, de ezúttal már személyes kapcsolatba is kerültem egy Pesten kódorgó norvég könyvkiadóval, gyorsan megérkeztek a szükséges könyvek, és a könyvkiadó ismeretei révén a svédnél hamarább és megbízhatóbban elkészült a válogatás, a fordításokkal együtt.

A folytatást könnyű elképzelni… „És akkor a dánok?”

Itt járt akkoriban egyetemre egy izlandi diák, azóta máig a legjobb barátom, Hjalti, összebarátkoztunk, általa szivárgott a fejembe, olykor konkrét könyvek formájában is a Nobel-díjas Laxnessen kívüli régi és modern izlandi irodalom. és Izland úgy egyáltalán. Úgyhogy a következő kérdést már én tettem fel a mit sem sejtő főszerkesztőnek: „És akkor mi legyen az izlandiakkal?” A kérdésem az eddigieknél hosszabb válaszidőt igényelt a középkor reprezentatív skandináv nyelvének, az archaikusan boszorkányos, 24 deklinációval, 16 konjugációval… bíró izlandinak olvasási szinten való begyakorlásával.

Már szinte röstellem, ez a lekerekítés egészen börleszk zajlású… A skandináv anyagokkal végezve, a főszerkesztővel áttekintettük a világirodalmi térképet… és Nyugat-Európa közepén tátongó űrt találtunk, két ország, 25 millió ember, Hollandia, Belgium sehol. „Most ezekkel mi a fene lesz?” morogta a főszerkesztő. Törtem én is a fejem, de a legkisebb ellenállás irányában hamarosan arra jöttem rá, mi sem lesz egyszerűbb – megtanulok hollandul.

Majd utóbb egy újabb pillantást vetve a térképre, konstatálnom kellett, hogy egy egész kis, összefüggő égtájat kanyarítottam ki magamnak, Északnyugat-Európát, vagy ahogy később elneveztem, a Negyedik Égtájat vagy a phajákok földjét. Ez volt az az irány – Dél-, Nyugat-, Kelet-Európa mellett –, amelybe Magyarországról még sohasem próbáltak kitörni, noha egyetlen erős paraméterrel leírható: lépj át északnyugati irányban 1.000 km-rel a német területeken, a német vámon, és már ott is találod magad.

* * *

Közben hajnaltól éjszakáig nyelvtanulás, kis antológiák gyártása, könyvgyűjtés, rádióműsorok formálása, de főképp információk, hírek, pletykák szerzése, szervezése, személyes kapcsolatok vadászata…

Az első trófeám az akkori holland nagykövet (akkor még ügyvivő) volt, kiválóan intelligens ember, hallván kis holland műsoraimról (amilyen még soha nem ment a Magyar Rádióban), meghívott vacsorára, könyvekkel-pletykákkal bőven szolgált, cserébe Németh Lászlóról, ahogy mondta, a nagy magyar paradoxonról akart mindent megtudni; több vacsorán át feloldogattam a paradoxont, és beszereztem az idegen nyelvű Németh-szövegeket. A nagykövetnek az a megdöbbentő ötlete támadt, hogy menjek ki egy-két hónapra Hollandiába írókkal ismerkedni, hollandul beszélni tanulni, de abban maradtunk (1958 eleje volt), hogy ezzel még várni kellene.

Második-harmadik prédám két jelentős skandináv író özvegye volt (én 30 voltam, ők mindketten 70-70). Egyikük, Eli Krog, Helge Krog nagyszerű norvég drámaíró és kritikusé, Helge egy drámáját a pesti Magyar Színház is bemutatta 1930-ban, G. Beke Margit fordításában. Margit néni (ugyancsak 70) és Eli Krog évtizedekig leveleztek a férfiak csapodárságáról, és Margit néni bemutatott Elinek, aki igazából norvég regények jogait akarta eladni magyar könyvkiadóknak, és ha én segítek ebben, netán magam is vállalok norvégból fordítást, annyi norvég ösztöndíjat szerez, amennyit akarok, és üres oslói lakása kulcsát is megkapom.

A második nagy skandináv özvegy Johanna Nexø volt, az akkor nemrég elhunyt Martin Andersen Nexø felesége - Nexøről tudni kell, hogy a feleségeit, hármat, húszévenként cserélte (Dánia német megszállásakor, egy újszülöttel a karjában igazoltatták. „Ein schönes Enkelkind?” állapította meg az igazoltató német katona. „Es stimmt nicht! Meine Enkelkinder mach ich mir selbst!” ripakodott rá sértődötten a 70 éves mester). Két Nexø-tanulmányom alapján Johanna meghívott, segítsek férje hagyatékának feldolgozásában, mely hagyaték részben (Kelet-)Berlinben, részben Drezdában hányódott, de utóbb Koppenhágában is találkoztunk, és körbehordott engem a legjobb dán baloldali írói körökben.

Személyi kapcsolataim aduászát mégis a Nobel-díjas Halldór Laxness személyében fogtam ki. 1962-ben, 60. születésnapja táján hívta meg a Dobozy Imre féle magyar írószövetség néhány napra. És már második nap elvitték egy Gyöngyös melletti nagy téeszbe, ahol mérgezésig etették és itatták, de Laxness-fordításkötetet már egyetlent sem tudtak előkeríteni dedikáláshoz. Így az izlandi író kérte, hogy attól fogva minden estéjét a pesti Operaházban tölthesse. (Laxnesst Dobozyék parasztírónak vélték, ami semennyire sem stimmelt, mivel Izlandon a paraszt, a parasztgazda az egyik legnagyobb civil rang, már a 7-800 éves sagák is egyszerre paraszt-polgár-iparos-kereskedő személyiségekként éltek.) Laxness pedig herceg volt, ilyenképp Illyés Gyulához hasonlatosan.

Maradék három napján már én kísértem, múzeumokba, kiállításokra, majd születésnapján egy izlandi verssel illőn felköszöntöttem, és megmutattam neki eddig megjelent kis Laxness-fordításaimat, és legnagyobb-legnépszerűbb regényére (az Izlandi pör) kötött szerződésemet. Ekkor végre megkérdezte, nem akarnék-e Izlandra kijutni, mert ez esetben ő szól barátjának a kulturális miniszternek, és ha kedvem tartja, néhány hetes ösztöndíjat attól mindig tudok kapni.

* * *

Nos, ugrik-e a majom a vízbe? Vagyis hogy ki is jutok-e a magamnak kitalált, kiválasztott, a nyelveit megtanult, fel-alá fordítgatott, szétlevelezett, összetársalkodott országaim valamelyikébe. A kérdést nem eléggé jó helyen és nem eléggé jó időben tettem fel, 1959 eleje volt.

Első meghívásom Hollandiából jött, az ottani Külügy kulturális intézetétől, a második, vele egy időben, Johanna asszony ajánlására, egy koppenhágai könyvkiadótól. Beadtam az útlevélkérelmemet, de igen hamar elutasították. Jeleztem a holland nagykövetnek, hogy ez nem fog menni. Erre újabb két hét múlva jött a hír, hogy a holland Külügyminisztérium jegyzéket intéz a Magyar Külügyminisztériumhoz kéthetes meghívásom ügyében. Ezzel egyidőben a könyvkiadónál, ahol dolgoztam, szólt egy lektor kollégám (egyben párttitkárunk is), hogy két nyomozó járt a kiadóban utánam érdeklődni, mivelhogy gyanús nyugati kapcsolataimról kaptak bejelentést. (Ebből rögtön tudni lehetett, hogy ez csak HH-tól eredhet, aki az MSZMP alapító tagja volt, és én nemrégiben utasítottam vissza rossz Peer Gynt-fordítását.) Párttitkárunk azonban még igazi kommunista volt, a Horthy-korszakban néhányszor majdnem agyonverték, ő megcáfolta a nyomozóknak az engem ért rágalmakat, annyira hogy titkosszolgálatilag soha többé nem zaklattak a későbbiekben sem. Így már csak egyetlen telefon hiányzott, Köpeczi Béla könyvkiadói főigazgató más ügyben telefonozott valakivel az Útlevélosztályon, és megkérdezte, hogy a Bernáth útlevele körül mi újság. „Nehéz ügy, − felelték, − az öccse is disszidált…” (Öcsém jezsuita novícius volt, 56 végén a rendje vitette ki illegálisan Nyugatra.) Mire Köpeczi találomra megjegyezte: „No de hát az az öccse volt, a Bernáth nem disszidált!” Három hét múlva megkaptam a két hónapra szóló útlevélablakot. Négy vízum kellett még bele, osztrák, német, holland és dán.

* * *

Előzetesen összegezve: 1959 nyara és 1993 nyara között, foglalkozásomhoz, filológus voltomhoz mérten sokat utaztam, sosem a magam pénzén, külföldi ösztöndíjakból. A 34 évet véve talán kereken harmincszor (egy utazás több országot is jelent). Legsűrűbben ÉNy-Európa földjét koptattam, de konferenciák révén három, Európán kívüli földrészen is módom volt egy-két rövid hónapot tölteni (USA két ízben, Dél-Afrika ugyancsak kétszer, és Tajvan), kedvenc nagyzolásom: „én kérem úsztam mindhárom világóceánban”, de Seattle-ben, a Csendes óceán partján, csepergő esőben, programtévesztések miatt, csak azért, hogy ezt itt ezúttal kijelenthessem. Összevéve úgy kb. 3 és fél – 4 évet éltem külföldön, nagyrészt Oslóban, Reykjavíkban és Amszterdamban.

Vissza a 3. részhez    Tovább az 5. részhez

Ugrás az életrajzban:

Facebook megosztás