Bernáth István honlapja
NEGYEDIK ÉGTÁJ - Közép-európai, skandináv és Benelux kultúrák
Egy kevés életrajz
2. Amúgy falusiasan 1946-ig
1928. szeptember 13-án születtem Orosházán, bár inkább csak szüléstechnikailag, elsőszülöttként négy és fél kilósnak ígérkeztem, apám bevitte anyámat egy jobban fölszerelt kollégájához.
Gyerekkori falum 1936-ig a szomszédos Nagyszénás volt. Különös, hol volt – hol nem volt falu, 1695-ben ment ki belőle a török, és „lakossága többnyire rablókból állt“. A 19. század elejétől kezdett igazi faluformát ölteni. Innen magyar a nyelvem, itt mértem be szagokat, ízeket, itt tapasztaltam meg, hogy vízszintesen nézve mennyi a kilométer, mekkorának látszik onnan egy ember. (Később, ejtőernyősként, kitapasztaltam ugyanezt függőlegesen is.)
Úgy kétévesen
Szüleimnek se háza, se vagyona, később sem lett. Apám akkoriban kezdte el orvosi pályáját, első generációs értelmiségiként. Apai nagyapám s dédapám is asztalos kisiparosok voltak, a Bernáthok Csongrádra valósiak (anyakönyvekben írták nevüket Bernátnak, Bernádnak... is.) Anyámnak volt tanítónői képesítése, ezzel ő már negyedik generációs pedagógus volt falusi nagyapám, tanyasi dédapám és uradalmi ükapám kisegítő tanítósága után – az ő nyomukban lettem én utóbb az egyetemen 24 év tartamára ötödik generációssá. (A 90-es években Békés- és Csongrád megyei plébániákon, parochiákon, anyakönyvekből sikerült őseimet felkutatni a 18. század elejéig.)
Apám és anyám 1927-ben esküvőjükkel kapcsolatosan
Szénásról a legmarkánsabb, kontrasztos élményem: 1934-ben anyám hirdetésre felfogadott, szinte koszt-kvártélyra egy 20 éves bécsi (de nem bécsiül beszélő) lányt, fräuleinnek, frajlának, aki 4 évig velünk élt, így öcsémnek és nekem többet nem kellett németül tanulnunk. Az élmény maga pedig az elemi felismerés volt, hogy nem mindenki tökéletlen, aki nem tud magyarul.
Apámnak akkoriban 6.666 embert (megjegyezhető szám!) kellett ellátnia a járdátlan faluban és a környező uradalmakban; otthon szinte sose láttuk. 10 év alatt beleroppant, egy súlyos tüdőgyulladásból alig tudták visszahozni. Átnyergelt tisztiorvosnak, előbb Szarvasra, majd 1941-ben Gyulára helyezgették.
Iskolába szívesen jártam, 6 évesen már olvastam-írtam, a nyelvórákat – német, latin, francia – külön szerettem. Nagy olvasmányélményre nem emlékszem, a könyvek levegőjére viszont nagyon: apám kamaszkori Verne- és May Károly sorozataira. Másfelől összesen 8 évig jártam zongoraórára, egy később zeneakadémiai tanárnőhöz, a hallásomat dicsérte, a szorgalmamat nem.
Töprengő 4 éves
9 évesen, igencsak érdeklődik
Utólagos észrevétel: nagyon csekély közéleti magyarázatot szereztem szüleimtől, pl. semmit nem tudtam meg a Szarvason élő szlovákok mineműségéről, még kevesebbet a szomszéd - ugyancsak járdátlan és kövezetlen - utcában nemzedékek óta honos ortodox zsidókról.
Kissé kalandosan, egy anyámat környékező helyi potentát elől, apámnak sikerült Gyulára, az akkori megyeszékhelyre helyeztetnie magát. Odaköltözvén föl kellett figyelnem a hangadó családok, gyerekek patrícius intelligenciájára. Mondhatni, ott már társasági életet éltünk, apám a városi tisztiorvos, a város legközepén álló, egyik modern házban, megfordultak nálunk tanárfamíliák, főispán-alispán, megyei főjegyző, rangos, művelt orvosok, papok.
A befolyásos emberek, apám városi-megyei főnökei példájának tulajdonítható, hogy 1944 szeptemberében, a közelgő szovjet front elől szüleimmel együtt mi is elmenekültünk, előbb Pestre, ahol apám újabb tisztiorvosi megbízásokat kapott, de decemberben már Bajorországba vagoníroztak be bennünket Mosonmagyaróváron, apámnak pedig 32 terhes közrendőr és altiszt feleségének egészségügyi gondozását kellett ellátnia.
Ez az egy „háborús“ évem, 1944 októberétől 1945 októberéig úgy telt el, hogy puskalövést messziről sem igen hallottam, egy orvosi igazolás pedig megmentett a levente-katonáskodástól. Megismertem egy Nagyszénás felénél is kisebb bajor kisvárost, Gangkofent, tátott szájjal bámultam civilizált formáltságát, csak apám igazított el, hogy ez épphogy nem a nácik révén ilyen, hanem a több százados polgárosodástól.
Itt értem meg az én felszabadulásomat (1945. május 4. vagy 5.): előző este hirtelen jött német főtisztek dobálták le, váltották egyenruhájukat a pajták mögött, másnap délelőtt meg dzsipeken amerikai katonák száguldoztak fütyörészve a kis utcákban. Gyorsan teltek napjaim, délelőtt a közeli fenyőerdőkben, délután a gyógyszerészkisasszonnyal, este egy nagyobb cukrászdában amerikai katonáknak zongoráztam, cigarettáért (You are my sunshine, my only sunshine, you make me happy…).
1945 szeptemberében vetődött fel: továbbmenni? Amerika, Kanada szívesen befogad orvosokat, avagy hazatérni? Komoly ellenvetés nem is volt, megyünk haza. Vagonokban szalmán, teát, leveseket több helyütt kaptunk. Négy nap alatt Kaposvárra futottunk be, ott folytak az igazolások, onnan Szeged, majd Orosháza. Végül Nagyszénásra, vonat híján, gyalogosan, hátunkon-kezünkben cipeltük át, amink megmaradt (3-szobás gyulai lakásunkat üresre kifosztották).
Apám anyai nagyanyámék házában nyitott orvosi rendelőt, én pedig, öcsémmel együtt némi erőfeszítéseket tettünk, hogy a gimnáziumot folytathassuk. Ezért 1946 januárjában, -10 C° hidegben reggel 6-tól (még sötétben) este 9-ig elbaktattunk a 62 km-re fekvő Gyulára, ahol koszt-kvártély várt ránk a Szalézi Rend internátusában. A rákövetkező 2-3 napban, több vizsgával abszolváltuk az 1944-45-ös tanévet, öcsém az 5., én a 7. osztályt, és nyomban folytathattuk is az aktuális 1945-46-os tanévvel. Tanultunk, mint a bolondok, matek-fizika tanárnőm érezte, hogy elég gyenge vagyok, ezért a közelgő érettségi fizikai tételeket velem is előre közölte. Nekem a spektrálanalízis jutott, máig tudom.
Érettségi tablón (1946. május)
Az érettségi banketten rúgtam be először és utoljára életemben, talán attól nekibúsultomban, hogy másnap reggel 8-ra volt kitűzve a szájműtétem, egy cseresznyemagnyi golyó kimetszése az egyik nyálcsatornából. Szüleimmel aztán közölték, hogy carcinoma, ők rémülten küldözték a leletet sok-sok helyre, míg végre találtak egy pesti onkológus professzort, aki megüzente, hogy semmi vész; ennek 65 éve.
Vissza az 1. részhez Tovább a 3. részhez
