Bernáth István honlapja
NEGYEDIK ÉGTÁJ - Közép-európai, skandináv és Benelux kultúrák
Egy kevés életrajz
3. Egyszerűen, magyarul (1946-1958)
Mindenképp el akartam szakadni attól a világtól, szellemtől, amely egyfolytában önállótlanított, ellaposított, fontos kérdésekben válaszhoz nem segített, és végül unalmas is volt.
Apám orvosnak szánt, de elviselték, hogy én a pesti bölcsészkar német-francia szakát választottam, viszont a pesti Szent Imre kollégiumba raktak be (ahol apám diákoskodott hajdanán), de szerencsére a második évben már el is tanácsoltak onnan (3 igazolatlan éjszaka miatt).
Otthonról évekig mindig havi 200 Ft támogatást kaptam (1946-ban a Szent Imre tarifája havi 100 volt, 100 maradt minden másra). Kezdődtek az albérletek (Józsefváros, Tisztviselőtelep, Keleti Károly utca), mígnem 1949-től 5 évig a Szent István parkban laktam, utcán leszólított, elvált asszony barátnőm, Ilu három szoba hallos lakásában.
Egyetemi tanulmányaimat nagy buzgalommal és ugyanakkora tanácstalansággal, szorongásokkal kezdtem. Még hallgattam Lukács Györgyöt, Kornis Gyulát, Thass-Tienemann Tivadart, Eckhardt Sándort, Turóczi-Trostler Józsefet, Gyergyai Albertet, de évről-évre egyre több gyönge és jellemtelen tanárt is. Majd az előadásokra már alig jártam, de kollokviumjegyeim jelesek maradtak, és nyolc félévet abszolváltam.
1948-tól, mondhatni, a Darling eszpresszó lett a második egyetemem. 50 méterre a Bölcsészkartól egy parányi költő-művész-tudós fészek, tulajdonosa Dózsa bácsi, aki egy évtizedig volt Párizsban Rodin szobrai férfilábszárainak modellje. Itt legegyszerűbb névsorolvasást tartani: Mándy Iván, Jékely Zoltán (Zsoli), Végh György, Vas István, Somlyó György, Vajda Endre kritikus, Kálnoky László, Lakatos István, Szabó Ede, Kormos István, Rubin Szilárd, Galsai Pongrác…de gyakran beugrott Határ Győző, Mészöly Miklós, a tündérszép Polcz Alainnel, Hubay Miklós, Király István… különféle lányokkal, feleségekkel, Füst Milán-girlökkel megspékelve (a névsor háromszorta hosszabb is lehetne; már senki nem él közülük). Itt tanyáztunk egy kávé mellett, zajos társalgásban, dél és öt óra között, idehordtuk kéziratainkat, zengtek a dicséretek, morogtak a bírálatok, igazából azonban főleg politikai és szexuális pletykák hömpölyögtek...
|
|
A Darling-fiú. Ami ideje az egyetemen, társaságokon (lányok, asszonyok) kívül maradt, azt az apjától örökölt, csodaszép Rheinmetall-írógép mellett töltötte. Csapongott… kismonográfiát akart írni Pierre Bayle munkásságáról (Mátray László edzette)… Belekapott Goethe hexameteres Reineke Fuchsának fordításába, 15 oldalt át is vett tőle a Franklin Kiadó (Szász Imre) előszerződéssel… Mindent elolvasott Thomas Manntól és –ról, Turóczi-Trostlerrel konzultált, akinek egyetlen markáns tanácsa volt: „Csak ne úgy, ahogy Lukács György…” Ez a korszak abrupt véget ért a gyári munka megszűntével, a kis könyvtárosi állásokkal, majd az első komoly állással Cserépfalvi mellett, és a házasságommal, egy kétszobás albérletben. Sőt a Darling ki is terjeszkedett… Esténként öten-hatan nálunk, a Szent István parkban tűntek fel, ahol a hajnalig való társalgást élénk kártya- és sakkcsaták tarkították (vagy fordítva). Addigra Lakatos Pista bekéredzkedett hozzám albérlőtársnak (volt főbérlője nem hagyta nyugton aludni), mi ketten fogadtuk a vendégeket, ez már rövidebb lista: Kormos István, Réz Pál, egy ideig Ádám is, Horváth Zsiga, ifj. Tóth Aladár…Lakatosnak ez volt egyetlen bevételi forrása, kártyán és sakkban mindig nyernie kellett, sőt 2-perces levegő-visszatartásban is szívesen fogadott. |
1951-ben a társadalmi munkamegosztásban helyet változtattam: barátnőmet, Ilut a kitelepítés veszélye fenyegette, ügyvédi tanácsra állásba ment, én meg vele: az Orion Rádiógyárba, ahová Ilu főmérnök ismerőse tisztes irodai munkát ígért, de két hét múlva ő lett a Videoton vezérigazgatója, minket meg ott hagyott ruhatárosnak ill. engem betanítandó segédmunkásnak. Hat hónap alatt vasesztergályos oklevelet szereztem, és nagyjából megszerettem a szakmát, a gépemet, csak épp a keserves három-műszakos munkálkodás ne lett volna. Gyári szaktársaim közül többen jóbarátaim lettek.
1952 márciusában váratlanul behívtak „póttartalékos” katonai kiképzésre, mindössze három hónapra, de az ejtőernyősökhöz (vagány angyalföldi srácokból akartak önkéntes ejtőernyős zászlóaljat kiállítani, és a Szent István parkot akkoriban csatolták a XIII. kerülethez). Megúsztam, a kötelező öt ugrásból csak hármat ugrottam, az elsőnél egy 1.200 méteren ugrás közben fennakadtam az ajtóban, onnan húztak vissza, az ötödiket meg elblicceltem. Így lettem csak tizedes, különben szakaszvezető is lehettem volna, közölték.
Az ejtőernyős közlegény. Titóékat kellett volna legyőznie. Külseje elszánt.
A végén tizedes lett.
A gyárban nem kaptam vissza régi esztergapadomat, gondoltam, kivárom, két hétig nem mentem be dolgozni. Akkor behívatott a gyári főrendész, egy ÁVH-s tiszt, szabotázzsal vádolt, sőt, nyelvtudásom okából egy kis kémkedéssel is. Majd bíróságra citáltak, és hat hónap javító-nevelő munkára ítéltek, 20% fizetéscsökkentéssel. Hat hónapra éjszakai műszakba kértem magam, ott megkaptam a plusz 20%-ot, majd az idő letelvén, kiléptem a gyárból. Nagy Imre akkor lett miniszterelnök, és gondoltam, mégis inkább értelmiségi leszek, csak szereznem kell egy szürke öltönyt.
Két-három hónapig nem találtam állást, napi 15 órákat olvastam és egy kicsit éheztem, vagont rakodni rühelltem volna. Végül a Könyvtári Központ révén több, szerződéses könyvtárosi állást is kaptam: BM Központi könyvtár (de onnan egy hónap múlva elbocsájtottak, mert valaki a folyosón kirúzsozta a Sztálin-szobor ajkát, és én voltam az egyetlen nem hivatásos civil), Hadtudományi Könyvtár, Országos Műszaki Könyvtár, a Közgáz egyetem könyvtára…
1954 decemberében üzent egy volt könyvtáros kolléga, hogy az alakuló Corvina Kiadó igazgatója, Cserépfalvi Imre több nyelven beszélő titkárt keres.
1955 januárjától 1957 áprilisáig dolgoztam a Corvinában. Nem sokáig titkároskodtam, Cserépfalvi hamarosan kiemelt szerkesztőnek. Kitűnő atmoszférában több remek ember közt dolgozhattam, idekerült a Rajk-per sok vádlottja (Balabán Péter, Noel Field, Pődör László, Tarisznyás Györgyi), és a fővonalról kisodródott néhány más személy: Boldizsár Iván, Gímes Miklós… A bajt az okozta, hogy közülünk Gímes börtönbe került, és többen disszidáltak (Cserépke lánya is), ezért a kiadó majdnem egészét szélnek eresztették, engem is, csodás végkielégítéssel, a 4 és fél ezer hexameter soros Goethe eposz fordításának szerződésével, soronként 10 Ft-jával (1 kg kenyér 3,60 volt).
Első fix értelmiségi állásomba kerülve 1955 februárjában megnősültem.
Ő volt, Radó vagy Bernáth Márta, a feleségem korai haláláig, 1988-ig.
Két nagy fiam anyja. A sírjánál Mészöly Miklós, Balassa Péter is beszélt.
Szereztünk egy kis kétszobás albérletet az Akadémia u. 11-ben, jó, de legalább is közvetlen történelmi kilátással (az Akadémia u. 15-ben volt a pártközpont). 1956. október 24-én hajnaltól 3-4 napig orosz tankok zárták körül háztömbünket, mondhatni, semmi bajunk nem eshetett. A pártközpontban elromlottak a telefonok, hozzánk jártak át telefonálni (Losonczi Géza, Donáth Ferenc…) A kiadóból sokan disszidáltak, morgolódó vitákat folytattunk, megválasztottuk „forradalmi bizottságunkat”, Gímes már a maga útját járta, Kemény Ferenc, a nyelvzseni lett az elnök, ezért kellett hamarosan emigrálnia. Boldizsár Ivánt az oroszok tankkal vitték a Balogh Ádám utcából Tökölre őrizetbe, harmadnap szabadult, Cserépfalvi csak annyit kérdezett: „Mit akarhatott ezzel az Iván?”
1957 áprilisában felmondott a kiadó, egy nagy szerződéssel mentem haza, pénzt kellett keresni, már egy gyerek is volt otthon.
Vissza a 2. részhez Tovább a 4. részhez
