Bernáth István honlapja

PO CSÜ-JI 772-846

Álom a halhatatlanságról

Egyszer egy ember így álmodott:
ő halhatatlan lesz, s a fénybe száll.
Ül fehér kócsagon, s jut egyre föl,
két vörös zászló lobog oldalán.
Zireg-zörög a kócsagtoll-nyereg,
és mintha jáde-csengő csengene.
S amint félútról vissza- és lenéz:
az emberlakta föld – por tengere.
Se faluja, se hazája sehol,
hegy nem borong, folyó nem von csikot,
a Keleti Tenger tenyérnyi tér,
az Öt Szent Hegy csak öt zöldfényű pont.
Jövel most halhatatlanok hada,
viszik a Jáde-fővárosba őt,
lakhat majd Hszien-men híres népe közt,
mást se lát majd, csupa előkelőt.
Végre a jáde-császár elibe lép,
és hűséget esküdvén hajt fejet.
De szól a jáde-császár: „Vissza még,
az örökélet úgy lesz csak tied,
ha kitartóan és híven fáradol
tizenöt évig lent, úgy feljöhetsz.”
Bókol utóbb megint az álmodó,
rettegő nagy öröm néki e perc.
Felébred aztán, de egy szót se szól.
Majd megfogadja: négy fal közt nem marad,
barlangba bú, nem néz övéire,
torkán le nem megy kecskehús-falat,
reggel csak maréknyi pala-por,
este egy kis korty pára-buborék.
S harminc esztendőt tölt már a hegyen,
s füleli váltig: üzen-e az ég?
Sok év telik, elmúlik sok idő,
de csengős kócsag egy se száll felé.
Feje ősz, ínye sorvad, füle rossz,
szemében egyre halványabb a fény.
S egy nap betelik az ő sorsa is,
befogadja testét a televény.
Az örökéletben részt nem vehet
anya-szülötte, gyarló földi lény.
S ha nem aranyból verték csontjaid,
a Jáde-fővárosba sose szállsz,
hiába ígér mást varázsszered,
hiába unszol rá a koplalás.
Csak bajlódás, nyűg az efféle cél,
elérni száz év gondja sem elég.
Ki halhatatlanságról álmodik,
egy álommal véti el életét.

Nyugalmas tavi dúdoló

Itt se palota, se odú, hol remete tanyáz:
egy kert s egy bambuszlepte tó, partján vékony faház,
ott benne én, se varázsló, se udvaronc, se pap,
sapkám, nyakprémem fekete, vendégem sohanap.
Csak álmomban csavargok el, s mint lepke röpködök,
szívem szabad, testem pihe, halnak sincs üdve több.
Születés… halál titkára még nincs ugyan válaszom,
de közben legalább nem kísért az üzlet, kár s haszon.

Tavaszi séta a Csien-tang tó partján

Jobb kézről a Ku-san-kolostor, balról egy kerti ház,
a tó vize szürke kő, esőnek lába lóg.
Gyerekfecskék csipdesik tócsák tavaszi levét,
a zsenge ágak közt civakodó sárgarigók.
Szirmok sűrű kavargásától káprázik szemem.
A fű még nem nőheti be lópaták nyomát.
Járom a keleti partrészt, betelni nem tudok:
zöld fűzek árnyán fehér homokcsík a parti gát.

A Taj-hang-san hegy ösvényén

A Taj-hang-san hegy ösvényén meg-megcsúszik a kerék,
de a szív ösvényéhez képest e veszedelem semmiség.
A Varázs-szurdok örvényében felborul a hajó,
de a szív örvényéhez képest e szilaj víz sima tó.
Az emberszív hol szárnyat ad, hol meg sebet üt,
belőle vagy gyűlölség vág, vagy szeretet heve süt.
Öt éve még, Pásztor s Szövőlány csillaga, úgy valánk,
de férjem ma oly messze, mint a Föld s az égsarki láng.
Amint a mondás: Tűn a szépség, elfordul hive –
s aki kedves volt valaha, szakadjon meg szive.
Vizsgálom tükröm, én szegény, hiú luan-madár,
hiába, nem az arcom, a szíved érte kár.
Magamra is hasztalan hintek illatos permetet,
orrodig el nem jut, noha előtted lebeg,
melletted ékszerrel s váltig pompázhatom,
kék vagy arany, tudod, de szemedig nem hatol.
Ez az ösvény de meredek,
s évetlen éve, hogy rajta megyek!
Senki ember oly terhet nem visz, mint az asszonyok,
boldogságuk is, gondjuk is mindig más körül forog.
Ez az ösvény de meredek,
de kaptatósak ezek a hegyek,
veszedelmek a szurdok vizén,
ha így magunkra vagyunk, férj-feleség, te s én.
Vagyunk, akár manapság császár és udvara:
nincs már az udvaronchoz az úrnak jószava,
de már a hivatalnoknak sem lehet igaza.
Reggel kegyelem-sugár,
este hóhér kardja vár!
Ez az ösvény de meredek,
nem is itt, ahol most megyek,
nem is ott, a szurdok vizén,
hanem az emberszív vad hullámzása tetején.