Bernáth István honlapja

Halldór Laxness: Temüdzsin hazatér

(Temúdjín snýr heim)

Mikoron Temüdzsin, a nomádok fejedelme már kelettől-nyugatig, Kínától a gót törzsek gyepűjéig tűzzel-vassal maga alá gyűrte a fél világot, és Nagy Sándor nyomdokain haladva épp az Indus folyó mellett verette fel sátrait, azt fontolgatva, melyik út volna legalkalmasabb átkelni a Himalája hegyein Tibetbe, hogy még Buddha birodalmát is leigázza – egy napon, fent a magas hegyekben, egy erdőszélen, a nagykán előőrsei szeme láttára megjelent egy állat. Olyan volt, akár egy nagytestű szarvas, de zöld szőr fedte testét, és farka is volt, mint a lónak, a homloka közepén meg egyetlen szarv ékeskedett. Egy kisebb dombon megállt a harcosok előtt, elnézte őket komor, de nyugodt tekintettel, majd a következő szavakat mondta:

– Tudassátok uratokkal, ideje volna hazatérnie.

Temüdzsin megöregedett. Nem élt előtte senki ember, aki több várost felége­tett volna, sem aki több országot tarolt volna le, sem aki nagyobb piramist rakatott volna áldozatainak koponyájából. Szokása volt ellenségeit egy szálig kiirtani. Mikor egyszer kemény csatát kellett vívnia, mint Barmian városánál, ahol fiúunokája is odaveszett, parancsba adta, hogy a városban kő kövön ne maradjon, és életével lakoljon mindenki, férfi, nő és gyerek, minden állat és madár. Nem hordott a föld még ily nagyhatalmú királyt, de bölcsebb hadvezért sem, mint ez a mongol pásztor, aki a gyér bozótos, messzi, északi fennsíkokról származott, ahol a patak vize hűvös és fényes, és oly vidáman cseveg, mintha sodra csengettyűkkel játszana.

Ahogy hírül vette az állat felbukkanását, és meghallgatta annak üzenetét, magához hívatta Han-Lót, a kínait, legjelesebb tanácsadóját, és megkérdezte tőle, hogy ez meg mit jelentsen. Han-Lo, a tanácsadó ekképp válaszolt:

– Ez a csodálatos állat a küsz-tuan. Tele jósággal az élők iránt, és borzad az öléstől. Csak óvni akar téged, uram. Szavait következőképpen értelmezném: megöregedtél, uram, és nagyobbakat cselekedtél, mint a föld összes királyai együttvéve; ezért ideje volna, hogy munkád bevégezd és visszatérj szülőföldedre, a gyér bozótos, északi fennsíkokra, ahol a patak vize hűvös és fényes, és oly vidáman cseveg, mintha sodra csengettyűkkel játszana.

A nagykán zord pillantást vetett tanácsadójára.

– Úgy értsem ezt – kérdezte tőle, – hogy már nem sok időm van hátra, s ezért ideje volna hazatérnem meghalni?

– Te a nagykán vagy, Temüdzsin – felelte Han-Lo, – az Egek nagy Öregje és a világ ura, neved örökké élni fog. . . ha a népek el nem pusztulnak.

Temüdzsin ezen hosszan elmélázott, nemigen volt ínyére tanácsadójának válasza, de nem fogta fel egészen az állat szavainak értelmét sem, férfiévei pörögtek le szeme előtt villámfényesen.

– Han-Lo – szólalt meg utóbb. – Tudod, mennyire útálom a szemfényvesztést. De valóban nincs itt közöttünk egyetlen igazi varázsló sem, aki értene bűvös italok főzéséhez? Amitől feledés borul agyunkra vagy amitől bölcsesség áramlik belénk vagy ami meghosszabbítaná életünket.

Han-Lo, a tanácsadó eltávozott, hogy értesüléseket szerezzen, és nemsokára vissza is jött.

– Van itt a foglyok közt két, rabláncra vert varázsló is – jelentette. – Az egyikük Krisztus híve, a másikuk Mohamedé, mindketten alkalmasnak látszanak, a barátaik szentnek tartják őket. Ha akarod, idevezettetem őket.

A nagykán bólintott.

Elsőnek a tbiliszi püspököt hozták elő. Amikor belépett, a nagykán megparancsolta, hogy a beszélgetés közben vegyék le róla láncait.

– Az erdőből előjött egy állat – mondta Temüdzsin. – Küsz-tuan a neve, és ezeket a szavakat mondta – A nagykánnak ideje volna hazatérnie... Ha már most a nagykánra valóban az öregség leselkedik, mi volna ennek az ellenszere?

Tbiliszi püspöke így válaszolt:

– Az állat szavai arra intenek, te templomromboló, hogy ha le nem térsz a bűn útjáról, nem tanúsítasz megbánást és bocsánatért nem esdekelsz, kis idő sem telik el, a mindenható Isten és az ő fia, Krisztus mindörökre elfordítja tőled orcáját, és a poklok lángjának leszel martaléka.

– Krisztus nyomorult szolgái – mondta erre a nagykán, – még azt sem érdemlitek meg, hogy egy nagy hadvezér győzzön felettetek. Szolgákkal kéne kiporoltatni a hátsótokat.

Ezután a másik varázslót, a herati imámot vezették a világ ura elé, és a nagykán megparancsolta, hogy a beszélgetés közben vegyék le róla láncait.

Az imám szeme izzott a dühtől, a nagykán ugyanis nagy öldöklést vitt végbe az ő országában. Majd ezeket mondta:

– Az állat szavai azt jelentik, hogy minden lépésed Allah átka sújtja, de a próféta kardja bosszút áll tetteidért, és a saria lesz ismét a törvényünk.

– A fenébe a prófétáddal! – fakadt ki a nagykán. – A prófétád kardját én, Temüdzsin, a nagykán, itt a térdemen kettétöröm, és a mongolok országában a dzsaszag marad a törvény. És bárhol bukkanjon is fel Mohamed lovának patkónyoma, halált és pusztulást hozok rá. Vigyétek előlem Mohamednek ezt a kutyáját, és szájkosarat rá!

Éjszaka Temüdzsin szemére nem jött álom. Reggel magához hivatta azt a tanácsadóját, akinek eszét és tanultságát a legtöbbre becsülte, Han-Lót, a kínait.

– Mondd csak, Han-Lo – szólt hozzá, – beszélnél nekem ismét Szing Szing-ho mesterről, a bölcsről?

És Han-Lo, a tanácsadó ismét elmondta urának, hogy a mester a Kínai Birodalom legtitkosabb tanainak tudója, és hogy már évek óta a Szian-Tung hegység egyik barlangjában rejtezik tanítványaival együtt, és még királyok követeinek fogadásától is elzárkózik, mert minden gondolatát már csak az Egy titka köti le.

– Én, a nagykán, az öregkor küszöbén állok – mondta Temüdzsin, – és egy öreg férfi semmire sem vágyik annyira, mint varázserőre. De mit tehet ez az Egy annak érdekében, aki őt felidézi?

– Mindent – felelte a tanácsadó. – Minden más varázserő elhalványul az Egy fényében. Vannak, akik Mindenhatónak tartják.

– Megnövelheti-e rőfnyivel egy király termetét? – kérdezte Temüdzsin.

– Kettővel is – felelte a tanácsadó.

– Ez volna-e a királyok életitala? – kérdezte Temüdzsin.

– Az örökélet itala – felelte Han-Lo.

– Akkor hát holnap reggel útnak eredsz. Harcosok és lovasok nagy csapata fog kísérni, és veled adom testőreim közül is azokat, akik jártasak bölcs emberekkel való érintkezésben. Százötven tevével és kétszáz lóval elindultok keletnek, és átadjátok üdvözletem Szing Szing-ho mesternek a Szian-Tung hegységben, és tudatjátok vele, hogy tüstént keljen útra nyugatnak, és jöjjön ide hozzám, Temüdzsinhez, a nagykánhoz.

Han-Lo arcára aggodalom és szomorúság ült ki. Elkezdte magyarázni urának, a nagykánnak, hogy Szin Szing-ho mester bizony vénember már, töpörödött aggastyán, aki még soha nem hagyta el azt a vidéket, ahol él, és hogy a halálát jelentené, ha a fél világon át, ilyen hosszú útra kényszerítenék, által a Kínai Birodalmon, át a mongol sztyeppéken és fennsíkokon, Ázsia közepének homoksivatagain, által olyan országokon, melyek egészen be sem hódoltak még a Sárkány uralmának – ez az állat díszelgett Temüdzsin címerein – , hogy végül idejusson az Indus partjaiig. De ha még útnak eredne is, akkor sem érne ide esztendőnél hamarább. Mindehhez pedig még tudnivaló, hogy Szin Szing-ho mester mindig elhárította magától hatalmas királyok meghívását is, lett légyenek azok hazaiak vagy külhoniak, az észak-kínai király hívó szavát éppúgy, mint a dél-kínai királyét.

– Mind az észak-kínai, mind a dél-kínai király a csatlósaim – mondta erre Temüdzsin, – nekem adóznak. De egyik ereje sem képes megvédelmezni olyan nagy mestert, mint Szing Szing-ho. És ha őrájuk nem pazarolta is tekintetét, hozzám, Temüdzsinhez, a nagykánhoz bizonnyal ellátogat.

Azután magához rendelte kínai írnokát, és tollba mondta neki a Szing Szing-ho mesternek elviendő levelet:

„ Királyainak gőgje és fényűző életmódja miatt az Egek rossz szemmel néznek a Kínai Birodalomra. Én viszont a gyér bozótos, északi fennsíkokról származom, ahol a patak vize hűvös és fényes, és oly vidáman cseveg, mintha sodra csengettyűkkel játszana. Szenvedélynek rabja nem vagyok, és túlzó kívánságokat nem ismerek. A kicsapongástól iszonyodom, mértékem a középszer. Zekém egyetlen egy van, és ebédem fogásainak száma is annyi. Ugyanezt eszem és ugyanúgy öltözöm, ahogy az én szegény pásztornépem. Népemet tulajdon gyermekemként szeretem, a nálam bölcsebb férfiakkal meg úgy bánok, mint testvéreimmel. Szeretet és megbecsülés kapcsol össze valahányunkat, és minden fontosabb ügyben egy a gondolatunk. Harcba vonuláskor ott járok mindig csapataim élén, és a csatákban sem láthatott senki seregeim mögé bújva. Hét esztendő alatt nagy munkát sikerült végbevinnem: egyetlen birodalomba fogtam össze az egész világot. Ekkora birodalmat, szerintem, a hun királyok kora óta még senki sem látott. Aki nagy munkát visz végbe, arra nagy felelősség hárul. Ahhoz, hogy átkeljünk a folyón, csónakot kell építenünk és evezőket kell faragnunk. Ugyanígy, a birodalom egységének megőrzése végett bölcs és segítőkész embereket kell kineveznünk. Egy nagyhatalmú király mellé nem könnyű bölcs embereket találni a kormányzáshoz. Kiváltképp bajos dolog azonban tanácsadókra lelni, akiket azután a legmagasabb tisztségekre emelhetnék. De roppant fontos volna tudni azt is, hogyan hosszabbíthatná meg életét az ember, hogy a hatalmas királynak adott bölcs tanácsok ne váljanak értelmetlenné.

Ezért még a szívem is megdobbant az örömtől, amikor hírét vettem, ki az, aki a földkerekség leghatalmasabb királyának is segítségére lehet. Te az államtudományok tudósa, és mindenkinél jártasabb vagy a törvények terén. Életed szentségének híre közmondásos az emberek között. Napjaidat a hajdani bölcsek szabályai vezérlik, és a tudás titkos mélye nem ismeretlen előtted. Te meg tudod fogalmazni világhíres férfiak ki nem mondott szavait. És te ismered összetételét annak a bűvös italnak, amelyet a Kínai Birodalom bölcsei kevertek, és amely az Egy forrásából fakad. És noha már réges-rég barlangokban lakozol és elfordítod arcod a világtól, a királyok tekintete mégis rajtad csügg, és a nép csókkal illeti tanítványaid ruhaszegélyét. Tudtam én jól, hogy a kínai háborúságok után is Szian-Tungban maradtál, és nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rád. Az újabb hadjáratok azonban messze sodortak tőled. Most mit tegyek? Viharverte hegyláncok és beláthatatlan kiterjedésű sztyeppék, sivatagok választanak el minket egymástól, halaszthatatlan teendőim pedig nem teszik lehetővé, hogy meglátogassalak. De vezéri székemről leszállhatok, és odaállhatok melléd. Böjtöt tartottam, és megmostam testemet. És elküldöm hozzád keletre tanácsadómat, honfitársadat, Han-Lót, hogy mindennemű útieszközt és alkalmatosságot rendelkezésedre bocsásson, amit csak óhajtasz, és amit legjobbnak tartasz, tevét, lovat, ökröt, szekeret, szánkót, csónakot és szolgákat, nehogy ez a tízezer mérföld aggodalommal töltsön el. Esedezve kérlek, kelj útra hozzám szent lábaidon. Ne rettentsenek a kősivatagok, mert ha végtelennek látszanak is, végtére nem azok. Légy könyörületes a népekhez, az ő sorsuk forog kockán, és légy jóakarattal irántam, szolgálni akarlak. Csak egyetlen szót szólj hozzám, és boldoggá teszel. Kurtábban mondtam el levelemben, amire gondolok, de remélem, megérted szándékomat. Bízom benne, hogy te, aki tudod a hatalmas Egy titkát, tenni fogod, amit helyesnek tartasz.“

Ám amikor már minden úti előkészülettel végeztek, a karaván indulása előtti éjszakán, Temüdzsin szemére ismét nem jött álom. Nem sokkal pirkadat előtt fölkeltette sátorbeli testőrét, és magához hivatta Han-Lót, a tanácsadóját.

– Han-Lo – szólt hozzá rekedtes hangon a napkelte első sugarainál. – Úgy hallom, hogy San-Tungtól nem messze, Kün-száj városában vannak a legszebb kurvák a nagykán egész birodalmában. Vigyél még magaddal további ötven tevét és ötven lovat, és hozz nekem belőlük egy tucatot.

Hajnalban azután Han-Lo útra kelt a karavánnal.

Jó másfél év múlva gyorsfutár érkezett a nagykánhoz, levelet hozott. A levélben pedig ez állt:

„A Ja O-enből származó Szing Szing-ho, az Egynek szolgája, a minap megkapta a Legfenségesebb Úr rendelkezését. Meg kell vallanom, alig vagyok járatos bármely tudományban is, és az Egy mibenlétét sem sikerült még tüzetesen felderítenem. És ha úgy van is, hogy nevem több királyságban ismert, nem vagyok különb senki másnál, és a szentség hírét magamra nem venném. Több ízben meghívott már magához Dél-Kína királya és Észak-Kína királya, és sok más király is, de én nem mentem sehova. A Sárkány trónjáról viszont eddig még soha nem üzentek értem, ezért elhatároztam, hogy engedelmeskedem a hívásnak. A Kínai Birodalom népei éppúgy elismerik a nagykán uralmát, akár a barbár népek. Mikor a levelet kézhez vettem, első gondolatom az volt, hogy még magasabbra húzódom fel a hegyekbe vagy valami kis szigeten keresek magamnak búvóhelyet, de jobban megfontolván a dolgot úgy döntöttem, hogy elmegyek a világ urához, és ettől engem sem hő, sem hó, sem forgószél, sem homokvihar nem fog eltántorítani. “

Egyes könyvek tanúsága szerint, amikor Han-Lo, karavánjával kelet felé vonulva átlépte a Kínai Birodalom határát, hátrahagyta tevéit, és kétszáz szekeret követelt a maga és emberei számára. Kérdezgették tőle a kínaiak, bárhova ért is:

– Ki vagy te, kínai anya szülötte, hogy kétszáz szekérrel gördülsz át az országon, mikor népedet háborúban legyőzték, és azóta a mezítlábas koldusok életét éljük?

Mire ő ezt felelte:

– Én Han-Lo vagyok, a Sárkány udvari embere, a nagykán tanácsadója.

Az emberek pedig továbbfaggatták:

– Miféle nevet érdemel ez a honfitársunk, a Sárkány szolgája, azé, aki szétverette falvainkat, lerombolta városainkat, lemészárolta embereinket és igájába hajtotta a Kínai Birodalmat?

– Volt már Kínának ezer királya – válaszolt Han-Lo, – volt kétezer császára és háromezer zsarnoka, de erőt venni rajta csak az tudott, aki megfejtette titkát.

Mindazonáltal egy évig is eltartott, amíg Szin Szing-ho útra kelhetett. Az Egy jegyében hívő barátai és tanítványai közt az egész Kínai Birodalomban, északon és délen is, akkora tekintélye volt hogy előbb még számos-számtalan dolgot meg kellett hánynia-vetnie, hiszen senki nem hihette, hogy ez a törékeny testű, agg ember, ki még soha úton nem járt, valaha is visszatér még a világ végéről.

Ez évben égette fel Temüdzsin Belső-Ázsia világhíres városait, a pompás szőnyegek és a könyvművészet fészkét, Bukharát, tizenkét ezer kötetes, pótolhatatlan könyvtárával együtt, és tette a földdel egyenlővé Szamarkandot, ahol egész Ázsia legszebb palotái és leggyönyörűbb kertjei díszelegtek. Egy ideig úgy volt, hogy a mesternek és a nagykánnak Szamarkand romjain kell majd találkozniuk, ezért Han-Lo is errefelé irányítgatta a karavánt.

Az egyik könyvben, amelyet a mester egyik tanítványa írt erről az útról, az áll, hogy néhány napi járóföldre San-Tungtól nyugatra, egy éjjeli szálláshelyen a karaván egy vidám kis társaságba botlott: tizenkét zsenge leány a kün-száji bordélyokból, fuvolaszó hangjai mellett, heréltek, szolgálólányok és mongol harcosok kíséretében. Este az agg bölcs kérte, hogy egy nyugalmas szögletben minél hamarább nyugovóra térhessen. De másnap reggel, mikor a tanítványok és kíséretük komoly képű tagjai fölszedelődzködtek szekereikre, ugyancsak elképedtek, mert fuvolák zendültek fel mellettük és vágyakozó pillantások repültek feléjük: az előző esti vidám csoport szegődött melléjük útitársukul. Mikor azonban ez a két, egymáshoz kevéssé illő karaván egy álló napig egymás mellett vonult, Szing Szing-ho mester magához hívatta a vezetőjüket, Han-Lót, a tanácsadót, és megkérdezte:

– Én és csöndre áhítozó kíséretem, kénytelenek vagyunk-e e társaság lármáját elviselni?

– Egy utunk van velük – felelte Han Lo, a tanácsadó.

– Tudom, nem vagyok különb egy hegyi vadembernél – mondta Szing Szing-ho, a mester. – Arra kérem mégis a nagykán tanácsadóját, fontolja meg, rendjén való-e, hogy én ezek közt a szajhák közt folytassam utamat.

Han-Lo, a tanácsadó ekkor elrendelte, hogy a bordélybeli lányok, valamint kíséretük maradjanak veszteg három napig, és a továbbiakban három nap járóföldnyi távolságot tartsanak a nagykán karavánjának más minemű felétől.

A könyvben írva az áll, hogy mikor azután a Kínai Birodalom nyugati határszéléhez értek, ahonnan már a kopár mongol sztyeppék húzódnak el a nyugati végtelenségbe, bánatos képű és viharvert külsejű határőr katonák köszöntek rá a hosszú úton járókra. Az egyik katona annyira megbámulta a roskatag testű Szing Szing-ho mestert, hogy önkéntelenül is megkérdezte:

– Ki volna ez az elhaló szavú, reszketeg kezű, görnyedt hátú nagy bölcs, aki ekkora útra szánta el magát?

– A Kínai Birodalom titkának tudója ő – felelte Han-Lo, a tanácsadó.

És a szegény, öreg bölcs előtt, ameddig a szeme ért, feltárultak a mongol sztyeppék, ahogy pedig tovább haladtak, hátrapillantva hazájának hósipkás hegycsúcsai ködlöttek fel a csillogó, kék messzeségben.

A karaván hónapszámra haladt nyugatnak, kiégett sztyeppéken és dombos legelőkön vagy fennsíkokon és homoksivatagokon át, és ritkán esett, hogy enyhe oázisban vagy zöldellő völgyben ütöttek tanyát éjszakára. Egyszer azután a sivatagban a hosszantartó viharoktól el is akadtak, a sátrak alját homok temette be, s ekkor a nagykán karavánjának másik része utolérte az elsőt: fuvolaszó közben odaértek a daloló örömlányok. Utóbb már nem is vált el egymástól a karaván két része. Ahogy pedig a vihar elült, útnak eredtek megint. Attól fogva a mester már nem panaszkodott semmire, és az Egy hitvallóiból meg a Kínai Birodalom tizenkét szajhájából álló karaván folytatta útját által a világ pusztaságain.

Han-Lo előbb úgy tervezte, hogy a mester és a nagykán Szamarkandban találkozzanak egymással, de mire odaértek, a szép palotákat és a gyönyörű kerteket már lerombolták és feldúlták, a nagykán pedig messzi s távol járt, és a Sárkány legyőzhetetlen seregei élén már Afganisztán hegyei közt üldözte ellenségét, Dzselal-al-din királyt, hogy annak országát is meghódítsa.

Szing Szing-ho mestert az egyik lerombolt palota épen maradt szárnyában szállásolták el, hogy némiképp kipihenje az út fáradalmait, a sivatagi homokviharokat és a magashegyi hóförgetegeket. Szamarkandban már egyetlen madár sem énekelt, és egyetlen virág sem virított a kertekben, melyek annak előtte a világ legszebb kertjei voltak. A környező földeken éhínség tombolt, és a mester szobájának ajtaja előtt minden reggel holttesteket találtak, éhen veszett nőkét és gyermekekét, akik az éjszakai fagyos szelek elől a falak védelmébe húzódtak meghalni, az éjszakát meg vörös lángnyelvek, rablóbandák tüzei világították be köröskörül. Néhány hónapos pihenő után a mester ismét útra kelt, de most már meg sem álltak mindaddig, míg a nagykán haditáborát el nem érték.

Mikor azután a görnyedt hátú, ezüstös hajú, pergamen bőrű és barázdált arcú bölcset a nagykán sátrába kísérték, Temüdzsin fölkelt szőnyeggel borított díszszékéről, vendégéhez sietett, és átölelte.

– Szent férfiú – szólította meg, – hosszú út vezetett ide hozzám. De mondd csak, ismered-e a halhatatlanság italát?

A vendég, távolba vesző tekintetét fölemelve, a világ urára nézett, és szelíden elmosolyodott:

– Aki nem erős, sokáig él – mondta.

– Egy győzedelmes hódító a dzsaszag egyetlen törvénye alá fogta össze a világot – mondta a nagykán. – De hol van a varázsszer, amitől egy király, aki sebezhetetlen volt a csatákban, meghosszabbítja életét a békeidőkben?

– Aki az Egyen csügg, nem pusztul el – mondta Szing Szin-ho mester.

– Oly sokat hallottam már erről a csodaszerről – mondta a nagykán, – de alig valamit, hogy meg is értsem. Megkérdem hát tőled, aki efféle varázslatok mestere vagy, miből áll ez a varázsszer?

– Az Egy tovaáramlik és messze buzog, de a messzeségből mégis visszatér. Mindenről gondoskodik, de nem visel király nevet. Minden, ami él, rajta alapszik, minden dolgok hódolnak előtte.

– Adod-e hát? – kérdezte a nagykán. – Vagy mondd meg, hol találom, s magam megyek érte.

– Megleled, ha balra keresed – mondta a mester. – De akkor is, ha jobbra.

– Mondd hát, mihez hasonlít ez a varázsszer, amely a világ legyőzőjének hatalmát békeidőben is éppúgy megtartja, amilyen sebezhetetlen volt a csatákban?

– Olyan, mint a víz – felelte a mester.

A nagykán hosszan eltöprengett, pödörgette a szakállát, és ahogy fürkésző pillantással nézegette a mestert, hirtelenül aggodalom fogta el, hátha nem is ez az ő embere.

– Mint a víz – ismételte meg azután a nagykán, de már kétségekkel telten. – Fényes a felszínén, és sötét a mélyében?

A mester így felelt:

– Az Egy sem nem fényes a felszínén, sem nem sötét a mélyében. Hanem inkább a mélyen fekvő helyekre törekszik.

– Egy király a magaslatokra törekszik – mondta erre Temüdzsin fölszegett tekintettel, és szemében lángok gyúltak. – Ellensége hát az Egy a királyoknak?

– Az Egy nem ellensége senkinek. Azt mondod, hogy a halhatatlanság csodaszere. Több annál. Ő a születendőnek formája. A rejtett dolgok megnyilatkozása. Ő a szemmel látható dolgok titokzatossága.

– Olyan a hatása, mint a kumisznak, az erjesztett kancatejnek? – kérdezte a nagykán.

– A ma született borjú, mikor először szopja meg az anyja tőgyét, leginkább az tekinthető az Egy barátjának – mondta a mester.

– A küsz-tuan nevű állat azt üzente nekem, hogy ne vonuljak tovább az indusok ellen, hanem térjek immár haza. Mit jelentenek az állat szavai?

– A legnagyobb hatalom útja mindig hazafelé visz.

– Vagyis a seregem nem elég erős ahhoz, hogy Indiát meghódítsam?

Amire a mester a következőket felelte:

– Aki seregének erejére hagyatkozik, sohasem győz. A lágy legyőzi a keményet, és a gyönge az erőset. A kerékagy harminc küllőt fog össze, de ha lyuk nincs benne, egyet se mozdul a szekér. Az asszony engedékenységgel győzi le a férfit. Az Egynek elve az, hogy nem harcol, és mégis hatalma van mindeneken. Nem hív senkit, az emberek mégis hozzája igyekeznek. Egy király, aki ehhez tartja magát, mindenkit a pártjára von. Még India népét is.

– Első ellenfelemet még önvédelemből öltem meg – mondta a nagykán. – Nemsokára minden ellenségemtől megszabadulok. De ha ez az Egy győzedelmesebb a királyoknál, nem fog-e vajon engem is elpusztítani, a nagykánt, ahogyan én a többi királyt elpusztítottam?

– Az Egy nem ismeri a hadakozást, és nem pusztít el senkit. Szelíden és fáradozás nélkül fejti ki erejét. Ezért olykor Anyaölnek is hívják.

– Ha én nem háborúsággal haladtam volna utamon – mondta a nagykán, – soha nem fogott volna kezet egymással Kelet és Nyugat. Eltéptem ugyan számos szakadékony szálat, végül azonban erős kötelet fontam helyükre. Azelőtt sokféle ország és sokféle nép létezett, mára egyetlen közös törvény, a dzsaszag egyesíti őket. A Kelet és Nyugat között haladó utakat régen még kiskirályok vámosai állták el vagy a sztyeppéken kóborló rablóbandák. Ma egy hétéves gyerek, ha aranypénzt tesz nyitott tenyerébe, és elgyalogol Napkelettől Napnyugatig, nem görbül egy haja szála sem. Nem úgy van-e, hogy ez a világ, amelyre a mongolok törvényét, a dzsaszagot kiterjesztettem, fennmarad az idők végezetéig? Nem úgy van-e, hogy az eljövendő korok engem hívnak majd a világ teremtőjének? Nem én tettem-e szekérrel és hajóval járhatóvá a világ útjait, melyeken járva a nyugatiak aranyát-ezüstjét keleti fűszerekre és selymekre cserélik? És nem azóta tudják-e a keleti írásokat áttenni nyugati írásokba, mióta én, az írástudatlan mongol pásztor előjöttem a gyér bozótos, messzi, északi fennsíkokról?

– Egy világbirodalom olyan, mint a levesben fővő halacskák – mondta erre a mester. – Csak egyszer mélázzon el a szakács, már szét is főttek.

– A mongolok törvénye, a dzsaszag békét és boldogságot teremt a föld minden lakójának – mondta a nagykán. – És a Sárkány keménykezű hadvezérei a jövőben sem fogják alábbadni. Azok a kiskirályok és népek, amelyek ellenszegültek a mongolok dzsaszagjának, nem mind életükkel lakoltak-e?

Azt felelte erre Szing Szing-ho mester:

– Ha nyugalmat teremtek magam körül, a nép magától is a helyes útra tér, mondta egyszer egy bölcs ember. Áldást hoz a népre a gyöngekezű uralom. Aki pedig a végrehajtó hatalomba akaródzik ülni, leginkább egy fajankóra hasonlít, mert egy ácsszekercével kíván mesterkedni, és többnyire csak magán üt sebet.

– Én úgy gondolom – mondta Temüdzsin, – hogy eljövendő korokban az egész világ egyetlen boldog birodalomban él majd, lakói felszabadítójuknak érzik a Sárkány hadseregét, és törvényüknek a mongolok dzsaszagját.

– Egy boldog ország kicsiny és kevesen lakják – mondta Szing Szing-ho mester. – És ha lakóinak volna is fegyverük, soha elő nem vennék. És ha volna szekerük meg hajójuk is, akkor sem vágyódnának idegen földre. Beérnék fűszertelen ételekkel, és alkalmatosnak tartanák szerény öltözetüket is. Otthon éreznék magukat jól, és a gyermekek tisztelnék a szülők szokásait. Betűjelek helyett ismét csak csomókat akarnának kötni. És ha a szomszédos ország oly közel volna is, hogy áthallatszik a kutyák ugatása és a kakaskukorékolás, az emberek előbb megöregszenek és meghalnak, hogysem elkívánkoztak volna odaátra.

Szigorú tanítás, gondolta Temüdzsin, de még mindig jobb, mint az a sok idétlenség, amelyet Krisztus és Mohamed szolgáitól hallott, akiket makacsságuk miatt arra sem érdemesített, hogy a nagy hódító rabigájába hajtsák fejüket. Elrendelte tehát, hogy a táborban úgy bánjanak Szing Szing-ho mesterrel, mintha az ő édestestvére volna, és adjanak neki kumiszt, amennyit csak kíván. És a következő napok egyikére már ki is tűzte újbóli találkozásukat, hogy agya jobban megvilágosodjék az Egy mibenlétét illetően. Csakhogy közben a nagykán hírszerzői jelentették, hogy az afgán hegyi törzsek összesereglettek és támadásra készülődnek, így azután hadjáratot kellett indítani leverésükre, minek következtében a mester és a nagykán beszélgetését elhalasztották. Miután azonban a nagykán engedelmességre tanította és rabságba döntötte ezt a népet is, seregével pedig megszállta földjüket, történt egyik nap, hogy vadászat közben lebukott a lováról, csúnyán megsérült, és egy ideig az ágyat nyomta. Szing Szing-ho mester meglátogatta a beteget, és szelíden azt tanácsolta, hogy a halhatatlanság hívének nem volna szabad ily vakmerően kockáztatnia életét, gondolnia kellene gyermekeinek, népeinek boldogulására is.

A nagykán erre azt felelte, hogy ilyen öreg vadászember, mint ő, aki a ló nyergében született, kezében az íj idegére feszített nyíllal, ő nemigen viselné el az életet, ha már arról az örömről is le kellene mondania, hogy egy fiatal vadat becserkésszen és elejtsen.

– Vajon kíváncsi vagy-e még egy szegény vadember szavaira, aki a távoli keletről idejött tehozzád? – kérdezte Szing Szing-ho, a mester. – Avagy már nem volna óhajtásod ellen, hogy visszahúzódjon messzi hegyei közé?

– Hadd halljam előbb a vidám lányok fuvolázását – mondta a nagykán, – attól hamarább felgyógyulok sebeimből. Egyébként nem hallgatom el előled, hogy letettem India meghódításáról, ezt a munkát majd elvégzik a fiaim, jusson nekik is tennivaló. Lehet, hogy ennek a küsz-tuan nevű állatnak igaza volt, amikor azt üzente a nagykánnak, hogy térjen haza a gyér bozótos, északi fennsíkokra, ahol a patak vize hűvös és fényes, és ahová nagyobb dicsőséggel még nem tért haza hadvezér. Így azután jó darabon egy utunk lesz, és bőven lesz időnk folytatni beszélgetésünket arról a varázsszerről, amely hatalmasabb a bölcsességnél, meg arról a furcsa italról, amely olyan is meg nem is, mint a víz, és amely halhatatlanná tehet királyokat.

Amikor azután a nagykán felépült sérüléséből, parancsot adott, hogy serege kezdje meg útját diadalmenetben hazafelé. Ez egybeesett harcosainak sok-sok éves óhajtásával is, hogy végre élvezhessék a rég nem ízlelt, hazai kumiszital örömeit.

A hazafelé tartó diadalmenet során Temüdzsin még levert néhány lázadást és leigázott néhány, addig kifelejtett országot. Mindez ugyan nem okozott különösebb fennakadást, a nagykán mégsem tudott időt szakítani rá, hogy nyugalmasan elbeszélgessen Szing Szing-ho mesterrel arról a bizonyos varázsitalról. Később pedig hosszadalmas és ádáz harcokba bonyolódtak a tangutok királyával, aki egyszer már alávetette magát a mongolok törvényének, a dzsaszagnak, de most megszegve adott szavát, haddal fordult a nagykán ellen. Kegyetlen és harcias nép voltak tangutok, a nagykán seregeinek fáradságos ütközeteket kellett vívniok ellenük, így azután a nagykánnak megint csak nem maradt rá ideje, hogy többet megtudjon az Egy varázserejéről, noha Szing Szing-ho mester továbbra is ott időzött kíséretében. Temüdzsin általában egy szép, formás, sötétpej lovon vonult a diadalmenetben, de egyik nap egy vadló porzott elő a sztyeppéről nagyokat nyerítve, ettől a sötétpej ló megbokrosodott, gazdáját a földre vetette, és a nagykán súlyos sérüléseket szenvedett.

Súlyos betegen feküdt éjszaka a sátrában, már az örömlányokat sem engedte magához, csak idős felesége virrasztott az ágya mellett, Dzseszuj, aki minden hadjáratába elkísérte. Hajnalra virradva az asszony tanácskozásba hívta a sereg vezéreit, és rájuk hagyta, hogy most már a nagykán nélkül hozzák meg döntéseiket. Ezek azután úgy határoztak, hogy a tangutok elleni döntő ütközetet elhalasztják. Amikor azonban ennek a döntésnek a híre a nagykán fülébe jutott, öklével többször az ágy szélére csapott, és kijelentette, hogy amíg ő él, semmiféle ütközetet el nem halasztnak, nehogy ezek az elszemtelenedett tangutok még azt higgyék, hogy Temüdzsin, a nagykán, aki a perzsákat, arabokat, törököket, oroszokat, kínaiakat és a világ más, hatalmas népeit maga alá gyűrte, most majd meghátrál ilyen senki ember elől, mégha az magát a tangutok királyának mondja is, és kiadta a parancsot a támadásra: a királyt meg kell ölni, egész seregét, mint a barmot, lemészárolni, a fiatal férfiakat elhurcolni rabszolgának, a lányokkal meg be a győztesek ágyába. Így is történt. Ezek után a beteg nagykán serege folytatta diadalútját.

Egyik este a haditáborban, mikor már sötétség borult a sztyeppére, a nagykánnak pedig már nem sok ideje volt hátra, az ágyához odajárult Szing Szing-ho mester, megmondta a nevét, majd így szólt:

– Szing Szing-ho, a legvénebb és legszegényebb az összes hegyi vademberek közt, hosszú utat járt meg, hogy eljusson Temüdzsin királyhoz, és egy ideje már itt tartózkodik kíséretében, hogy hírt adjon neki az Egy titkáról. Hamarosan elválnak útjaink, a világ urának útja elválik a leghitványabb hegyi vadember útjától. De mielőtt elbúcsúznánk egymástól, akarsz-e még mondani nekem valamit?

– Nem akarok – felelte Temüdzsin. – Te viszont nevezd meg, amit a nagykán birodalmában a legszebbnek találsz, és legyen a tiéd.

– Kincsekre nem vágyom – mondta Szing Szing-ho mester. – Egy kérésem azonban mégis volna a világ urához. Az egész Kínai Birodalomban a legszegényebb emberek az Egy követői, mégis adót szednek tőlük, pedig olykor egy szál ingük sincs. Azt kérem hát tőled, mielőtt elbúcsúznánk, hogy hirdesd ki és foglaltasd írásba is, hogy az Egynek ezek a nyomorúságos hívei, szétszórtan élve a te Kínád adózásra kötelezett vidékein, ezután sem neked, a világ urának, sem valamely királynak többé adót ne fizessenek, amíg a Sárkány nemzetsége uralkodik a földön.

Néhány napra rá Temüdzsin meghalt. Nagyon remélte, hogy már hazájába érve hunyhatja le szemét, de ez a kívánsága nem teljesült, útban hazafelé halt meg.

Utolsó parancsa az volt, hogy holttestét vigyék a szülőfalujába, és míg a diadalmenet oda nem ér, minden élőlényt, aki útjukba akad, öljenek le, nehogy haláláról tanúságot tehessen. És a Sárkány hadserege, a nagykán gyászmenete folytatta útját a sztyeppén. A fővezérséget két fia, Ögödej és Toluj vette át. A nagykán parancsát szigorúan betartották, útjuk közben nem kíméltek egyetlen élőlényt sem, sem embert, sem állatot, sem madarat. A diadalmenet közben Hajnali Harmat, az izlandi költő ezt a verset költötte a nagykán emlékezetére:

Ágaskodó ló, néped nagyja,
nemes gyűrűt ötvöző hadúr,
tágas égben támadó sólyom,
törzsed fője, világ ura;
csellengő csikóként botoltál,
ősz csődörként ért el a vég
– kísérnek szomorú kardok,
korán halt hős.

Szing Szing-ho mester és kísérete azután hamarosan kiváltak a nagykán seregéből. A mester egyenesen a keleti San-Tung hegység felé vette útját, tarsolyában a nagykán rendeletével, miszerint sehol a Kínai Birodalomban az Egynek hirdetőit és tanítványaikat, de hozzátartozóikat is, ezután adózással semmiképp ne zaklassák. A nagykán haló porát pedig örök nyugovóra helyezték őseinek földjébe, a gyér bozótos, messzi, északi fennsíkon, ahol a patak vize hűvös és fényes, és oly vidáman cseveg, mintha sodra csengettyűkkel játszana.

Bernáth István fordítása

---

A Nobel-díjas izlandi Halldór Laxness (1902-1998) egyik világszerte legismertebb, legnagyobb hatású írása. A lutheránusnak nevelt író 18 éves korában katolizált, kér évig bencés szerzetes is volt, majd az USÁ-ban élve, Upton Sinclair mellett, és a népmilliók nyomorúságán változtatni akarva, szocialistává vált, újságcikkekben, köztéri szónoklatokban is, a 2. világháborútól lenyűgözve pedig leginkább taoistának mondható lett.

Lao-ce Tao-tö-king-jének szellemiségét, eszmeiségét nehéz volna benne nem felfedeznünk. A háborús élményeit fokozták az aktuális otthoni munkásmozgalmi csatározások is.

Az írásban több helyütt is felcsendülő refrénszöveg is mintha Izlandba hívná haza a szerzőt, oda „a gyér bozótos , messzi, északi fennsíkra, ahol a patak vize hűvös és fényes, és oly vidáman cseveg, mintha sodra csengettyűkkel játszana”.