Bernáth István honlapja

…nyakadba akasztják történeted

„Hogy ne légyek senki bábja”

Anyámék öreg bibliájának testamentumközi bejegyzéseiből kitetszik, hogy legalább 1740, vagyis nyolc-tíz nemzedék óta felmenőim polgárként tartották fenn magukat. Kovács-, bognár- és asztalosmesterek, de már 1850 óta tanítók. (Ötödik generációs pedagógus voltom dacára, 25 évi egyetemi oktatómunkám közben, percenként felvillanyozott, mikor „tanár úrnak” szólítottak, mert ennél nagyobb címet-rangot alig értékelek.) Apáméknál csak 180 évre lehetséges visszanézni, de ott is csupa iparos, majd apámmal az első értelmiségi, az orvos. Mindez a nagyközséges és uradalmi Békés megye délnyugati sarkában, sík, akácligetes, folyótalan, de bő, kénszagú ártézi vizű és feketeföldes látóhatárban, ahol kedélyben-szellemben is a megélhetés rideg parancsai diktáltak. Kamaszként utóbb a Körösök mellett élve (Szarvas, Gyula), már csupán a vizek is mintha oldottak volna a keménységen.

A polgár volna az a pont, amely talán derekasságától, de inkább a magáért és másokért érzett felelősségtől már-már kilátszik a közélet sűrűjéből, a helyén van („aki nincs a helyén, megromlik” Ibsen). Nem rang, csak jelleg és eltérő öntudat, hit abban, hogy a merő együttműködés (=kultúra) is szinte mindenható, még a legfüggetlenebb változók, a tőke- és a médiummonopóliumok ellenében is.

Ösztönrendszerem ezért is taszítja a formálist, az állami függést, az úr-szolga viszonyt, a közömbös tárgyú munkát, a munkahely „külső” voltát… (örökölhető: két nagyfiamnak is az otthona a munkahelye). Emberek javától azt tanultam: legjobb egy igényesen önkorlátozott anarchiára törekednünk. „Skandináv” múltam meg még abban a világlátásban is megerősített, hogy a családinál nagyobb épületek az illegalitás óvatosan kezelendő keltető helyei.

De volt módom bőven ebből ki is tekinteni: az elmúlt rendszertől lehetőséget kaptam két és fél évig nagyüzemi esztergályosként és rádiószerelőként dolgozni, ejtőernyős katonaként szolgálni (messzire utazni csak vízszintesen volt tilos), 1952-ben szabotázsért hat havi javító-nevelő munkára ítéltek (enyhítve, merthogy nem követtem el), útlevéltől még 1985-ben is másfél évre megfosztottak (de akkor már félév múlva kéretlenül visszaadták).

„Határszélen botot vágok”

Nyelvünk életfogytiglan gyönyörködtető műalkotás, bár rajtunk kívül kevesen élvezik. A rajtunk kívüliek azonban 500-szorta többen vannak, mint mi, gravitációjuk, ha felismerjük, természeti erő. Idejekorán rá kell döbbenni arra, hogy aki nem beszél magyarul vagy nem magyarul beszél, az nem okvetlenül fogyatékos is. Gyerekkori falumban, Nagyszénáson ezt kevesen értek rá felismerni. (Lehet persze „betlire” is játszani: annak, aki tehetné, és mégsem tanul más nyelvet, őbenne, megengedem, még inkább felfénylik, felforrósodik „a magyar”, referenciák híján azonban hajlik kínos végletekre is.)

Szüleimtől egyetlen igazi értékben részeltettem, egy készségben: hat éves koromban kaptam egy „bécsi frajlát”, aki további öt évig, koszt-kvártélyon velünk élt. Latin tanárunk nyolc éven át untatott (apám latin-hobbija tartott karban), de francia tanárunk órái (Sorbonne-t végzett, halálra itta magát), lucidusan merítettek a „legnemzetibb” európai kultúrába.

Bölcsészhallgatóként – nagy magyar anakron, a „fordulat éve” után – Rilkét, Verlaine-t… fordítgattam, csinosítgattam lelkem, Jékelynek, Kálnokynak és a négy Istvánnak – Jánosy, Kormos, Lakatos, Vas – tetszettek (tőlük sokat tanultam), de 1958-ig nem jelentem meg.

Az én „fordulatom éve” 1957-re esik. Cserépfalvi Imre akkori kiadóját (Corvina), első értelmiségi munkahelyemet, főleg Gimes Miklós társasága miatt, időlegesen felszámolták, és én végkielégítésül Goethe Reineke Fuchs fordításának szerződését kaptam. 1956-tól fejbe verve, ültem otthon, 4350 hexameter soron és az értékek újraértékelésén kérődzve. Valami egészen mást, valami parancsolóan újat kellene tenni. A nagy ötletet egyetlen éjszaka álmodtam meg: Északnyugat-Európa! Skandinávok és németalföldiek, a demokráciák és az értelmes együttműködés ősműhelyei (és átlépés az 1000 km széles német „vám” félkörén). Elkezdtem svédül tanulni (akárcsak családunk beházasodott rokona, Győry Vilmos tette épp száz évvel korábban), verseiket bogarászni, fordítgatni. És kelendőnek bizonyultak (Nagyvilág, Rádió, majd antológiák…) Hamarosan, ha norvégra volt igény, fölvállaltam azt is, és határidőre már tudtam norvégul, utóbb dánul és holland-flamandul is, végül kínnal-keservvel a legmélyebb, de nekem legnagyobb hozamú forrást, az izlandit is beszabályoztam.

„S csak posta tudtál lenni és meder”

Az egy-személyre szabottan talán túl nagy vállalkozás története innentől lineáris: buzgó levelezés, kapcsolatápolás írókkal, tudósokkal, könyvkiadókkal, könyvvadászat, egy éves nyaggatódzás az első kiutazás útleveléért 1959-ben. Odakint Andersen-Nexø özvegye és a Nobel-díjas Laxness révén nemcsak a legjobb körökbe fogadtak be, de szinte biankó csekket kaptam bármikori meghívásokra-ösztöndíjakra. Összevéve négy évet éltem Északnyugat-Európában és az utóbbi időben, holland vonalam révén, a másképpen vonzó – skandináv antipódus – Dél-Afrikában, Osló, Reykjavík, Amszterdam és Durban tengerpartjain. És hazahordtam 4-5000 kötet könyvüket.

Ezért cserébe szerkesztettem-fordítottam-írtam öt nagy – úttörés számba menő – antológiát és vagy tíz-tizenkét egyéb könyvet, megírtam (mondhatnám úgy is: megtanultam) a Világirodalmi Lexikonba 1200-nál több cikket (90 szerzői ív!), és 1968-tól, a pesti Bölcsészkar meghívására, elkezdtem mindezt oktatni, amiből 1979-ben azután egy addig sosem volt, külön tanszék kerekedett…

„Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő…”

Egyszerre bent is, kint is? Határszélen kifelé is, befelé is botot vágni? Voltam-e belső vagy külső emigráns? Kontrasztos élmények-titkok foglya igen. Egy kevés idegen nyelvű tanulmányt, néhány tucatnyi nemzetközi kongresszusi előadást kivéve, mindazt, amit produkáltam, idehaza és magyarul tettem. Kínoz gyakran, amit viszont nem mondtam ki, legfeljebb csak sugalltam, ami kihirdetendő hírem kellett volna legyen: azoknak az emberi, közéleti, erkölcsi és művészi értékeknek az újdonságát – vagy épp ezeréves sugárzó múltját – és nagyszerűségét, amelyekért annak idején útra keltem. Ezek régen nyíltan kimondhatatlanok voltak, manapság pedig – igazi érdeklődés és hathatós fórumok híján – meghallatlanok. (Időközben meg az egész, karakteres Északnyugat-Európa is délebbre és nyugatabbra csúszott, s úton van a folklór felé.)

Egyre gyakrabban járok Orosházán és környékén, és ha megkérdik, hogy esett nagyokat úsznom mind a három világóceánban, elmesélem, de leginkább magam mélázom el fölötte, értetlenül. Itthon volnék, keresem a módját.

[70 évesen kérte a Polisz folyóirat]