Bernáth István honlapja

Isten-isten

Próbáljuk ki, megoldható-e, hogy egy hosszabb beszélgetés során Isten nevét hiába ne vegyük? Ahogyan azt még gyerek- és kamaszkori vallásos koromban tanultam.

Melyek azok a körülmények, amelyek arra ösztönöznek, hogy valamit mondani akarnék ebben a tárgyban?

– Talán aggastyán korom.

– Talán az, hogy öcsém 20 éven át szerzetes volt, a feleségemnek meg teológiai végzettsége van.

– Vagy, hogy kb. 40 éve kipreparáltam magamnak a bibliai Énekek éneke, a Sir há sírim héber szövegét, lefordítottam magyarra, és ez könyvalakban háromszor is megjelent, tisztes sikerrel.

– Végül az, hogy a közelmúltban megírtam és megjelentettem egy Skandináv mitológia c. vastag könyvet.

Ezekkel az előfeltételekkel egyáltalán nem azt akarnám sugallni, hogy nekem e tekintetben egy fokkal is több kompetenciám volna, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy honnan beszélek, milyen előzmények, tapasztalatok állnak mögöttem.

Néhány éve déltájban becsöngetett hozzám két hittérítő, egy igen jó beszédkészségű férfi és egy kedves, jámbor arcú asszony. Rokonszenvesen viselkedtek, nem faggattak lelkiállapotaim felől, megtéríteni sem akartak közvetlenül, arra biztattak csak, hogy látogassak majd el egy gyülekezeti összejövetelükre. Én kedvesen, de visszafogottan viselkedtem, és beszélgetésünk során a férfi végül rátért életének nagy istenélményére. Ebből is kiragadta azt a momentumot, hogy a világegyetem végtelenül pontos működése mindenképp föltételez egy alkotót, egy szerkesztőt, aki precízebben kellett, hogy számoljon a legprecízebb svájci órák készítőinél is, akik a térítő szavai szerint 1-1.000, egy a mínusz ezrediken pontossággal működnek. Ezt hamarosan még egyszer megemlítette példaként. Búcsúzáskor egy kissé félrevontam a férfit, és halkan azt javasoltam, hogy legközelebb inkább 10-1.000 példát használja, hiszen az 1-et akármilyen hatványra emeli is, az mindig csak 1 marad.

Ez a térítő is egy ún. istenérvet akart alkalmazni, amilyenekben nem szűkölködtünk a középkorban. Az egyik ilyen legismertebb volt pl. Canterbury Anzelm istenérve is a 11. századból, arra a premisszára alapozva, hogy „isten olyasvalami, aminél nagyobb nem képzelhető el”… és ebből hosszú logikai következtetések során levezethető, hogy „isten van”. Az évszázadok folyamán hosszú sora született az ilyen istenérveknek, de általános tudományos megállapítások szerint, ezek csak analitikusan, elemző formállogikai lépésekkel jutnak célba – szintetikusan, netán empirikusan soha. – Különben az istenérvek sorában talán Szent Ágoston kérdése a legtalálóbb: „Mi nem Isten?”

Szükségtelen megemlítenem, hogy konkrét vallásokkal vagy egyházi intézményekkel nem szeretnék foglalkozni, sem pozitív, sem negatív módon, még szociológiai, szociálpszichológiai értelemben sem. Pedig az isten-fogalom szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy pl. napjainkban az Egyesült Államok lakosságának 75%-a hisz csodákban, ördögökben, fizikai feltámadásban a halál után (legalább is a nagyon tekintélyes Noam Chomsky szerint), vagy személyes és helyszíni tapasztalatból tudom, hogy Izland lakosságának 66%-a hisz a kísértetekben (40.000 $-os GDP fölött is). Ugyanígy azt sem szeretném eldönteni, hogy kisbetűsen vagy nagybetűsen, tehát köznévként vagy tulajdonnévként használjuk-e isten nevét, bár nyilvánvaló, hogy a monoteista, az ún. ábrahámita vallások esetében tulajdonnévvel és nagybetűs Istennel van dolgunk.

Én inkább csak arról az istenfogalomról beszélnék, amely a gondolkodásban és/vagy a hitben szűrődik le lelki és értelmi absztrakcióként.

Nem véletlen, ahogy az engem fölkereső hittérítő is kezdte, isten fogalma, léte a világban – a bennünk uralkodó rendképzetből sugárzik a legnagyobb hatással, a minket környező orbitális világszerkezetből.

Ottlik Gézánál olvastam valahol, már meg nem mondom, hol, a következőket: „A művek általában ki is fejeznek valamit, valami majdnem kimondhatót. Olyasfélét, hogy igazság, bátorság, tisztaság, vagy egyszerűen: rend. Azt közlik, hogy a világ mégis különb hely, az élet mégis nagyobb szabású dolog, mint amilyennek emberi ésszel látszik.”

Csak erről az egyetlen Ottlik-idézetről órák hosszat lehetne beszélni. Kiemelni belőle pl. azt, hogy a „világ” és az „élet” fogalmak inherensen metafizikai és etikai toposzok is, hisz nem mindent fogunk fel eszünkkel, de sejtjük, hogy „ahol rendet teremtenek, amiből igazság, bátorság, tisztaság sugárzik”, mondjuk a művész által, aki így isten képmásának tetszhet, már majdnem kimondatik a világ és az élet nagymérvűsége, ami meg már az áhítatos dolgok vagy épp a szentség közelébe visz.

Művészeknél és tudósoknál, tehát akiknek kezéből művek kerülnek ki, ezért is gyakoribb az istenléten vagy isten nem létén való töprengés, szorongás, ujjongás, tépelődés. És általában, az érzékenyebb, kifejlett személyiségű embert gyakran elfogja az istenhez való viszonyának mineműsége, alávetettsége, szabadsága. Hölderlin egyik versében isten, vagy őnála konkrétan a görög istenek korlátlan mindenhatóságának korlátait vizsgálja:

„mert nem tehetnek mindent az istenek –
a halandók előbb pusztulnak el…”

Az újkorban, az emberi személyiség sokrétűbb kibontakozása óta, a barokk kereszténységben, az Istennel ápolt személyes viszony kiterebélyesedésével, fölvetődik az isten–ember viszony dialektikája, egymás létének föltételezettsége. Ennek egyik legismertebb, legtöbbet idézett példája egy 17. századi sziléziai német pap, Angelus Silesius egy strófája az „Angyali vándor” c. ciklusból (Szabó Lőrinc fordításában):

„Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem –
ha megsemmisülök, velem pusztul az Isten.”

Ez a két sor igazából a keresztény misztika egyik csúcspontja, az ember nélkül nem lehetséges Isten elutasítása. Másfelől azonban utat nyit annak vizsgálódásában is, hogy vajon a felnőtt ember minden további nélkül elfogadja-e Istennek mint patriarchális apának, esetleg Királynak, Úrnak való teljes alávetettségét, vagy legalább is hozzá kötődő gyámságát, merthogy őt eleve felszabadíthatatlan szolgának és örök gyermeknek teremtették. Nem is szólva az ilyen állapotában még rámért eredeti bűnről.

Eddig leginkább a keresztényies istenfogalom változatairól beszéltem. Arról, amiről mi itt, ebben a hazai kultúrában ismerősen elgondolkodhatunk, akár vallásosak vagyunk, akár csak isten valamilyen formájában hiszünk, esetleg nem hiszünk semmi természetfölöttiben, netalán az orrunknál sem látunk tovább. Gyalázatos dolog volna értékítéleteket formálni kinek-kinek ebben való gondolkodása, hite vagy hitetlensége alapján. Anélkül, hogy egy-egy ember életének gyakorlatát, jellemét, szavainak hitelességét néznénk.

Néhány hónapja jelent meg Skandináv mitológia c. könyvem az ókori, középkor eleji északi istenek mítoszairól. Végtelenül fontos és tanulságos kultúrhistóriai téma, két, terjedelmes szövegforrását Izlandon a 12-13. században foglalták írásba ősi szájhagyomány alapján. De paradox módon, 150-250 évvel a kereszténység fölvétele után, amikor Izlandon már rég senki nem hitt a pogány istenekben, nem mutatott be nekik áldozatot. A nevezetes korai izlandi írásbeliség persze katolikus papok-szerzetesek révén honosult meg, de ők oly emberien szekularizáltak voltak, hogy részben majdnem mindenki megtanult az anyanyelvén írni-olvasni, részben pedig nem utasították el, sőt szorgosan őrizték-gyűjtötték pogányhitű őseik történeteit is.

A skandináv mitológia egyik fősajátossága, hogy a világ és a létező lények nagy része nem egy Teremtő akaratából teremtődik. Az északi jégben-ködben élő óriások időtlen idők óta léteznek, és közülük néhányan úgy váltak istenekké, ász istenekké, hogy a legnagyobb ősdéróriást megölik, húsából kiszabják a földet, csontjából a hegyeket, véréből a tengert, és így tovább, végül a szemeit felhajítva az égre, azokból lesz a körben járó Hold meg a Nap, és mérni lehet az időt, érezni a történelmet.

Ezek az ász istenek, Óðin főisten vezérletével, mintegy kiegészítésként teremtenek is, pl. törpéket, végül embereket is. És ha mi itt s most emberi elgondolásokat keresünk isten vagy az istenek léte felől, a skandináv mitológia nekünk ebben nemigen fog segíteni, annyira érdektelenül, szinte semmitmondóan említi csak az ember, egy emberpár teremtését. Az ászok jártukban-keltükben megláttak valahol egy kőrisfa törzset, a rája tekeredő repkénnyel együtt, és mindkettőbe lelket, jellemet, értelmet lehelve, a fatörzsből létrehozták a férfit, a repkényből a nőt, akikkel azután semmitlen semmi nem történik, azon kívül, hogy benépesítik a Földet.

Ebből a mitológiából, mostani témánk szempontjából már csak azért sem húzhatunk hasznot, mert benne az istenek szoronganak (szinte embermódra) sorsuk és majdani pusztulásuk felől.

De ugyanott és ugyanabban a korban, ahonnan a mitológia szövegforrásai valók, írták le a világirodalmi rangú izlandi sagairodalmat, a realista európai prózaírás első nagy műveit. Ennek hősei, emberalakjai viszont már bőséges adalékkal szolgálnak az akkori emberek istenfogalmai felől is.

A korszakot, 10-11. század, nagymérvű változás, átalakulás jellemezte. Ez abban csúcsosodott ki, hogy – akárcsak Magyarországon – Izlandon is 1000-ben vették föl a kereszténységet, de ennek módja nagyon-nagyon elütött a magyar megkeresztelkedéstől. Az izlandiak kb. kétharmada a pogány norvég területekről települt a távoli szigetre, nagyjából egyharmaduk előbb az ír-kelta partokon kötött volt ki, és csak egy-két generációnyi késéssel érkezett ki Izlandra. Ennek az utóbbi egyharmadnak már többé-kevésbé pontos ismeretei voltak a kereszténységről, közülük többen amolyan előkeresztségi fogadalmat is tettek. Így amikor az izlandi országgyűlésben, néhány külföldi misszionárius ösztönzésére, többen javasolták a kereszténység fölvételét, többen pedig ellenezték, az országos békétlenség elhárítására, nem lehetett másképp dönteni, mint hogy szavazásra bocsátották az ügyet, és az országgyűlés némi szavazattöbbséggel a kereszténység mellett döntött. A pogány szokások közül csak a fölöslegesnek vagy betegnek vélt újszülött csecsemők kitételét tiltották meg, de az idősebbek továbbra is büntetlenül mutathattak be állatáldozatot. És az első katolikus papok a pogány papok gyerekei közül kerültek ki.

Nem csoda tehát, hogy egy ilyen, nyílt világnézeti feszültségekkel bíró társadalomban sorra olvashatunk olyan férfiakról-asszonyokról, akik tüzetes véleményt formálnak világfelfogásukról, hitükről, mind keresztény, mind pogány elfogultsággal, mind a felebaráti szeretetről, mind a pogány katonai erényekről. A legtekintélyesebb és legrokonszenvesebb emberek azonban nem nyilatkoznak meg metafizikai irányultságukról. És ha nagyon faggatják őket, hogy végül is hát mégis miben hisznek, ha nagyon muszáj, azt felelik, hogy – „A magam erejében, a saját rátermettségemben.” (Izlandiul: trúa á mátt sinn og megin.) Az izlandi szabadparasztot elsőrendűen az jellemezte, hogy nem függött feudális fensőbbségektől. Paraszt-volta azonban hibás és elégtelen műszó, hisz ugyanúgy kellett tevékenykednie kézművesként és kereskedőként is, a maga elszigetelt tanyáján, mint a későbbi városi polgárnak. Az irodalomnak és a történetírásnak ez a korai fölvirágzása Izlandon előrehozta a reneszánsz öntudatú emberek megörökítését. Bertrand Russel megállapítása nemigen különbözik az izlandi szabadparasztétól: „Az ember, amilyen mértékben nincs alávetve természeti erőknek, szabadon alkothatja meg a maga sorsát… Övé az alkalom és a felelősség is.”

[2004]