Bernáth István honlapja

Egy kicsiny ország nagyhatalmi álma

Halldór Laxness 1902. április 23. – 1998. február 8.

(Kicsoda?) Emlékszik még rá valaki? Nem az 1955-ös irodalmi Nobel-díjára, ami mégis inkább csak társasági téma, hanem arra, hogy 1955-1965 között, öt regényének magyar fordításával írónak számított Magyarországon is.

Titka a prózatörténeté és Izlandé. Az előbbit ismerni véljük, az utóbbit még véletlenül sem. Izland ugyanis nemcsak az a kultúra, amelyik roppant korai, 12-14. századi aranykorában lerakta az európai nyelvű, realista prózaírás könyvtárnyi méretű alapjait – az 1965-1995 között már magyarul is megjelent, hat izlandi saga is tanúsítja –, hanem a 20. század fordulójáig egyúttal a barbár „kevesen levés” országa, paradicsoma és pokla is (ez utóbbi a 17-18. századi járványok, vulkánkitörések és dán elnyomatás idején).

Egzotikus, „x-es” íróként Laxness talán azért keltett nálunk is némi figyelmet, mert ezt a konkrét, természeti-történeti világot szűri le, értelmezi és szuggerálja. Egy ezerszáz éve fennálló, a dokumentáltságtól szinte embertől-emberig áttekinthető, kicsiny társadalomról adott híreket. Mellesleg utálta a „társadalom” fogalmat, mint üres halmazt, és gyanúperrel élt minden felsőbb intézményesültség iránt.

De a történelem műhelyében jól eligazodik:

Kicsoda egy király? Az igazi király arról ismerszik meg, hogy már csak külföldi zsoldos csapataiban bízik… Szabadságharc, háború? Mióta világ a világ, éjjel-nappal folyik, a munka termelte értékekért, az értelmes élet fenntartásáért, az értékek lefölözői ellen… amikor már embert is ölnek, csak határeset. Az embert amúgy igazából egyfolytában ölik, erejét apasztják, kedvét szegik, idegeit őrlik, egészségét felmorzsolják, s ami még megmarad, elropogtatja az idő…

És egy gyakran idézett aforizma-parancsolata egyik regényéből, ami egy ilyen pőre kis, semmi országban már nem is annyira ironikus, mint inkább szabatos:

Csak annyi embert ölj, amennyit meg bírsz enni!

Valószínűtlen kicsinységek és nagyságok, Izland és Laxness. Egy kicsiny nép nagyhatalmi álma, nyilatkozta halála másnapján a tévében a – szépíróként is aktív – izlandi miniszterelnök, Davíð Oddsson.

Izland példátlanul irodalmi monokulturális ország – volt. A nép gondolkodásmódját az ezeréves történetírás/mondás/hallgatás/olvasás strukturálta, a törzsi-nemzetségi koherenciáját átmentő nép értékítélete a történetmondó lélegzéstechnikáját díjazta. Ennek azonban fel kellett lazulnia a háború, a függetlensége óta „svédesen“ szerveződő országban, a verbális érzékletességre rá kellett nőnie a nemzetközi szociologikumnak, statisztikának, tudományosságnak.

1962-ben egy reykjavíki társaságban, amikor kitudódott, hogy épp Laxness Izlandi pör regényét fordítom, egyszerre hárman kezdték el mondani a regény első oldalait, szóról-szóra és kívülről, hosszú percekig. De már 1975 táján nem lehetett nem észrevennem, hogy egyre több a formátumos izlandi festő, szobrász, zeneszerző, filmes, akik Laxness mellett is kilátszanak a fűből, sőt még néhány, nála 30-40 évvel ifjabb prózaíró is, akiket addig is számon tartottak, ha nem is egy az egyben. Az államegyházi lutheranizmus felszínességétől előbb katolizáló, majd a világ nyomorultjai iránti együttérzésből marxizáló, végül, a háború után a létezés adamant tengelyeihez igazodva, taoistává vált Laxness 1968-ban jelentette meg utolsó, úgymond, nagyrealista regényét, majd el-elpihent az olümposzi ködben. (Innen bocsátotta még ki 1975-1987 között négykötetes önéletrajzi „esszéregényeit“, szellemes, pikírt, meditációs öntörténeteit.) És a laxnessi nagyepika hiányának vákuuma felszínre szippantotta nemcsak a társművészeteket, a többi írót, hanem a művészetekről szóló – immár nem csupán pozitivista – tudományosságot is. Izland szépirodalmi és történetírói monokultúrája, mondhatni, egyetlen determináns ember visszavonulásától, korszerűvé színesedett.

(Egy laxness) Hosszas számítgatás után sem mondhatok mást, mint hogy az izlandi irodalom, a nyelvet beszélőket tekintve a világ legkisebb, szerves etnikai és politikai egységként működő nemzeti irodalma. Vajon az irodalomban is úgy van-e, ahogy a politikában: kis ország – nagy külföld, és viszont? És egy futólagos fizikai-kvantifikálási ötletnek engedve elgondoltam, mi volna, ha a különféle lélekszámú nyelvterületek és világirodalmi érvényesülésük viszonyát egy laxness mértékegységével fejeznénk ki? Mennyi lenne akkor egy laxness? Mondjuk, mint Izlandé, jó negyedmillió ember irodalmi működésének világirodalmi térereje, még rövidebben, negyedmillió ember világirodalmi szólásszabadsága.

És hány laxness térerejűek vagyunk mi?

Hányszor hallani idehaza, de hallottam Dániában, Norvégiában és Hollandiában is: Istenem, ha ez a költő… – és itt elhangzik pl. dán „Arany János” vagy egy norvég „Csokonai”, egy holland „Weöres Sándor” neve – … ha ő angolul írt volna!!! Az efféle sóhaj szenvedélyes igazától addig bólogat az ember, míg rá nem döbben, hogy fikarcnyi értelme sincs. Hisz egyszerre két abszurdumot is óhajt magának: nekünk ne volt légyen Arany Jánosunk, valamint hogy szívesebben volnánk angolok vagy amerikaiak.

Mikorra kúráljuk ki magunkból azt a toborzó tárogató hangú, komor eszmét, hogy védtelen és védelemre szoruló, kis nemzet vagyunk? Panaszos eszménk csírázásának kora és racionális magva még az Anjou-kori és a Hunyadi Mátyás uralta Magyarország, egy-egy befelé igencsak külterjes államalakulat, mikor is anyanyelvi irodalom híján a magyar nép reflexíve szóba sem állhatott magával. Nálunk legalább 200 kisebb, államalkotó nép panaszolhatná kicsinységét. De ha mégis keserít a kicsinység-érzet, vajon nem azok a távlatok sugallják-e, amelyek befelé való fejlődésünk szűkösségébe mutatnak?

Márpedig ha nincs meg 40-50 laxnessnyi világirodalmi térerőnk (ki tudja?), akkor vagy hibás a mértékegység, vagy definíciójából kimaradt az a feltétel, hogy egy írónak a világirodalomba vivő útja, honfitársaihoz képest, nem kifelé, hanem befelé vezet. Mint Laxnessé is. Izlandon egy főre számítva négyszerte-ötszörte több könyvcím jelenik meg, mint nálunk (tavaly is így volt), még izlandiul is lehet befelé írni, és ily módon kifelé jutni.

(Okkult befejezés) Végül már vagy tíz éve nem hallatta hangját.

90. születésnapja alkalmából, 1992-ben konferenciát rendeztek Reykjavíkban öt földrészről meghívott Laxness-expertusok részvételével. Harmadnap a konferencia kirándult a fővárostól 40 km-re eső, lávamezőkre, patakszélre épült, Bauhaus-stílű Laxness-házhoz, mintegy tisztelgőn szemügyre venni a még élő író „földi maradványait” (derült ki utóbb). Rendben felöltöztetve, valamelyik megszokott, sottis zakójában állt a nagy nappali szoba ajtajában, egyenes derékkal, réveteg tekintettel. Az elsők közt értem oda hozzá, kezet fogtunk, és hogy emlékeztessem, mondtam, hogy én vagyok én, Budapestről, és köszönöm a nála valaha elköltött öt, pompás vacsorát. „Ó igen” mondta megértően, majd megkérdezte, hogy kik azok ott mögöttem. „Hát a Laxness-konferencia résztvevői, a Sigurður Nordal Alapítvány hívta meg őket Reykjavíkba. Régi hívei Önnek…” „Sigurður Nordal?…” merengett el (az egyik legjobb barátja volt). „De hisz ő már rég meghalt… Akkor ezek itt kísértetek?”, kérdezte elgondolkodva. Ennél konzisztensebb következtetés később sem hagyta el a száját.

A természet misztériumaival sűrűn behintett Izlandon ősidőktől fogva s újult divatként ma is, a kísértetek léte-hiedelme sokkal köznapibb, mint egyebütt, nehéz szekrények mozdulnak el recsegve-ropogva az éjszaka közepén, távolba szakadt emberek alakmásai lépnek a szobába, s foglalnak helyet a teasüteményes asztalnál. (Ahol egyszer lakást béreltem, reggelre eltűnt a szobámból minden ruhaneműm, és ahogy fürdőköpenyben ténferegtem a lépcsőházban, majd a ház előtt, a szemközti ház ablakából egy nő egy kék pulóvert mutogatva megkérdezte, nem az enyém-e. De igen. Merthogy hátul a kertjükben találtak egy kupac ruhát-fehérneműt. Meg vagyok győződve róla, hogy a lakásom kulcsra volt zárva.)

Néhány hete, az e-mail technika általi (túl) könnyed és sűrű levélváltások közepett, mellékesen megkérdeztem egy izlandi barátomtól, hat év távolából tudakozódva Laxness felől, hogy vajon él-e még egyáltalán. És jött a válasz: élni él, fizikai kondíciói nem rosszak, csak épp nem tudja, hol van, és nem tudja magáról, kicsoda.

Ritkán álmodom, már a féltabletta Eunoctin-altató miatt is, de néhány napja, álmomban, ott ültem nála nagy nappali szobájának egyik foteljében, ő velem szemben egy bőrzsámolyon (elve volt, hogy a házigazda üljön egy fejjel alacsonyabban vendégeinél), sottis zakóban, ahhoz nem illő kékcsíkos csokornyakkendőben, nagy szivarral a kezében. Németül beszélgettünk, ahogy első két-három találkozásunk alkalmával is (angolul még gyatrán tudtam, izlandiul meg őelőtte meg nem mertem volna mukkanni, én felajánlottam a norvégot, de elhárította, mondván, nem világnyelv, maradt a német, amelyet valamilyen hobbi-szenvedéllyel beszélt, olyan szófordulatokat szűrt szavai közé, mint Maßnahmen treffen vagy auf eigene Faust). Szavainak csak néhány foszlányára emlékszem, azon kívül, hogy időnként szégyellősen oldalt pillantgattam, nem hallják-e a többiek – voltak még 5-6-an a szobában – hogy ausgetippelt németül beszélünk, az izlandi meg a magyar. Olyasmiről beszélt, hogy Nem, nem, én nem járok vadászni – Izlandon nem sok vadásznivaló van, sarki róka, néhány madárfajta, évente egy-egy jegesmedve, fókákra szoktak még – nem gyűlölöm az állatokat. Többet nem tudok visszaidézni, csak a szivarfüstöt, sottis zakójának klán-mintázatát (de ez már a dolgozószobám falán lógó portréjáról eredhet), derűsen faggató tekintetét, és hogy egy széles viszkis poharat tartok a kezemben.

Másnap reggel azt a szoros, álmoskönyvi következtetést kellett leszűrnöm, hogy 1. ha álmodom valakiről, akkor azzal történik valami (izlandi kultúrkörben a fortiori), 2. mi egyéb történhetett a 96 éves Laxnessel? Fel még nem támadhatott.

Eljutottam a keddi magyar napilapok kis-hírek oldalára. Történt. Vasárnap este 9-kor.

Nem tudni, kinek a szándéka szerint, katolikus pap adta fel neki az utolsó kenetet, és katolikus szertartás szerint temetik el a házához közeli mosfelli temetőben. És ami Izlandon még sosem volt: minden állami zászló félárbocra eresztve. Ő volt a 20. századuk.

[1998; Holmi 2008]