Bernáth István honlapja

WILHEIM ANDRÁS: Idegenség

(meg Észak-fok, meg titok)

Bernáth István: Skandináv mitológia. Corvina Kiadó, Budapest, 2005. 344 oldal

Sajnos nem tartozom a Bernáth István két kezének ujjain megszámlálható honunkbéli kevesek közé: nem tudok (még) izlandiul - talán, ha hozzáférhetővé válik egyszer a Bernáth összeállította izlandi leíró nyelvtan, jobban elboldogulok majd az egyelőre alig megközelíthetőnek tűnő nyelvvel, mint most, németül kiadott grammatika és Teach yourself-könyvecske segítségével. Mert az Izland iránti érdeklődés, ha egyszer magával ragadta az embert, lankadatlan; nevezhető akár nosztalgiának, még ha egyszer sem járt is ott. De bejárásukra csábítanak az izlandi kultúra tájai is; szerencsére sok minden megjelent magyarul is, ami nem, világnyelveken hozzáférhető - s aligha megmosolyogtató az igyekezet, ha nyelvtudás híján is, az ember olykor-olykor rákattint a világháló szerencsére teljesnek mondható, eredeti nyelvű saga-kollekciójára...

Mert az idegen ízek átütnek a legjobb magyar szövegezésen is - az eredeti megkóstolását már csak a megértésen túli megérzés reményében sem lehet kihagyni. Ez a verselés, amelyben oly világosan igazít el Bernáth István útmutatása, szokatlan a magyar olvasónak, s mindig idegen is marad valószínűleg, mert olyan érzeteket kellene automatikusan mozgósítania, amelyeket nem tanulhatott meg. A kötött formában fordított antik verseket is csak az tudja adekvátan olvasni, aki azonnal, szinte reflexszerűen felismeri az adott formát, mintegy készen áll a fejében a formaképlet, s csak rá kell hajlítani az ismeretlenül is ismerős lejtésű szövegre. Ezt az azonnali készenlétet nehéz lenne elvárni az izlandi költészettel most ismerkedő olvasótól - nincsenek tartalékai, amelyből meríthetne, nincs mihez kötnie a verselés szabályait. Ebben a verselési szisztémában magyar költészet soha nem született - csak fordított anyagon keresztül ismerhető meg, azzal a mindig jelenlévő furcsa érzéssel, hogy nyelvi természetességét soha nem érheti el, ha alkalmazkodnia kell az eredeti szöveghez: terjedelméhez, gazdagságához, szó szerinti tartalmához, vagyis meg kell felelnie valaminek, ugyanakkor meg kell teremtenie annak magyarra alkalmazott változatát is. Nyilván frappírozza a fordítót ennek a kalandnak lehetősége, akár „nyersből” dolgozik (mint tette azt Tandori Dezső az Edda magyarításakor), vagy az évek hosszú során át elsajátított eredeti nyelvből, mint most Bernáth István (vagy próbálta megsejteni e verselés természetét pár sor erejéig, mint hajdan Arany János, majd Gulyás Pál). Mégis: egyetlen pillanatra sem feledhető az idegenszerűség - nem azért, mert nem lehet e verseket „megcsinálni” magyarul, hanem azért, mert az olvasási gyakorlat nincs meg hozzájuk. Nem kell hozzá jóstehetség, hogy lássuk: nem is lesz meg soha.

Ebből azonban egy nagyon fontos további kérdés adódik. Elsajátítható lesz-e valaha is, a magyar kultúra és verskultúra része lesz-e az izlandi költészet vagy belőle legalább az, ami az európai művelődéstörténet közös kincse - vagy lehetett volna (mert ne áltassa magát senki: ez a mitológia Izlandot kivéve sehol nem közkincs...)? Nyilván nem. Ez a találkozás elmaradt, s most már el is marad, annak ellenére, hogy éppen Bernáth István hihetetlenül áldozatos tevékenysége révén oly sok minden olvasható nyelvünkön. A prózai műveknek (jelen kötetben a Próza-Eddának) mintha több esélyük lenne, természetesen, mert megértésüket, olvasásukat nem nehezíti az idegen forma - itt valóban segítenek a jegyzetek, magyarázatok; az a fantasztikus mitológiai és művelődéstörténeti szótár, amelyet a Skandináv mitológia függelékeként találunk - nem a költői erudíció lebecsülésének szánom, ha azt mondom, bizonyosan a kötet legnagyobb nyeresége ez, mert e nélkül a valóságos lexikon nélkül reménytelenül elvész mindenki, aki az óizlandi költészet labirintikus világába merészkedik.

Ezeket a szövegeket olvasni: intellektuális munka - mert fordításban, s az eredetit félanalfabétán betűzve csak sejteni lehet mögöttük a művészet égövét. S a művészi formát is éppen csak érezni lehet a két meglévő fordítást (a Tandoriét s a Bernáthét) egymás mellett olvasva: megnyugtató, hogy vannak azonosságok, párhuzamosságok - vagyis megszerezzük így a pontosság illúzióját-; mégis, a szavak éppilyen megválasztásának magától értődőségét, természetességét, tévedhetetlenségét csak nagyon ritkán. Az értelem betuszkolása az idegen formába: olykor mintha több erőfeszítésbe került volna, mint ami ebből az olvasói élményben megtérülhet.

Mégis: azt hiszem, e szövegek olvasása és a megértésükre tett kísérlet az utóbbi idők egyik legnagyobb műélvezői, mi több: műveltség-építő kihívása lehetne - ha volna bennem pedagógiai hevület, azt mondanám, hogy annak kellene lennie. A célirányos olvasás korában mindannyiunknak szüksége lenne effajta hedonizmusra: olyasmivel foglalkozni, aminek kézzelfogható haszna aligha van, aprópénzre váltható kulturális lecsapódása meg még kevesebb. Csak éppen egy ismeretlen világba léphetünk általa, megértve azt is, hogy otthon soha nem lehetünk majd benne - de éppen a határok megérzése révén talán azt is jobban megértjük és elfogadjuk, hogy a magunk mégoly egyetemesnek hitt világa a kívülről jövőnek aligha lehet ismerősebb, minden lelkesedés, magyarázat s bölcs filológia ellenére...